Néha ezt érzem, nincs mit tenni. Sajognak helyükön lévő füleim, és összeesküvés az egész világ. Nincsenek barátok, akik lebeszélnének róla, akik vállaimat megragadva megráznak, s egy pohár italt nyomnak a kezembe. Eltűntek ők is, átkozódom, és minden könnyért őket hibáztatom. Mondatokat eregetek, hosszú, színes, fodros szavakkal. A sárkány holló alakot ölt, fekete színével festi az eget. A szél feltámad, egyre bátrabb a természet. Hát velem már mindent lehet? Visszafogom, feltekerem. Hátakat látok közeledni. Közönytől görnyedt, fáradt szemtelenség. Nem hittem, hogy ez következik, ezzel indoklom meglepettségem.
A kézfogásnál pedig miért mindig a saját nevedre figyelsz? Én a koncentrációra fogom, a szégyenlős zavarodottságra. Azt mondják, bajban ismerszik meg, és hogy a hibáid ellenére szeret. Meséld el, hogyan szeret! Félek, hogy ez az egész pusztán tudati dolog, semmi közvetlen, és húsvér. Semmi tapasztalható, vagy hasznos. Pusztán egy plusz érv a mellkaslövés előtti károgó hangzavarban.
