Szembeköpöm a holnapot. Szeretkezzünk most. A tükrön keresztül, úgy súgd a fülembe. Valld be, sirass el! Követelj vissza, mondd hogy az időnek semmi értelme, hogy csak az számít. Az utolsó szó, az a megnyugtató, az álom előtti derengő. Amikor sejted a vallomást, az elpiruló arcot, a kézenfogott őszinteséget.
Sosem hibáztatnálak, itt motoszkál, kidörzsöli sarkaim a fájdalom mondata, a lehunyt szemű sóhajtás. Erőgyűjtés, csöppnyi pupillatágulás, máris tisztábban érkezik a fény. A hajnalban tüsszentő, táskás szemekkel bámuló álomkép.
A legkisebb fiú kurjantása, tarisznyájában kutató hazug legyintés. A nagyotmondó hétmérföldes ölelés. Fél lábbal is célhoz térdelve, várva a jelre, a nekiiramodásnak. Csakis ez számít. Csodát kell most látni. Tátott szájjal, háttérből leselkedve. Messze futva, vissza sem nézve.
Álmok híján csodát kell tenni. Varázsolni napfelkelte előtt.