Sajogni próbálok, átérezni, hideg kezekkel, égő szemekkel. Tükörben vizsgálom a változást, talán a borosta mögött, vagy a tarkóm alatti nyakrészen. Minden annyira sérülékeny most és romlandó. Didergek a hidegben. Várom a szerencsém, várom a bölcsességem.
Várom az ajándékot, a kincset érő érintést, a végső nagy szavakat. Közben végighullámzik egy inger. Végig a gerinc vonalán, fel a nyakamig. Kibújik a ruha alól, és arcon csap. Szégyellem az elfecsérelt napokat, pironkodva roskadok, mint versbe belesülő gyermek.
Bűnbe esem, és a veszteségeket számolom. A meg nem cselekedett terveket, a belémtört öleléseket, az eltitkolt csókokat. Suttogva körém gyűlnek, törökülésbe kuporodnak, s langyos párával lehelnek tele.
Még mindig fázom, félve az eljövendő álmoktól, a villanykörte elsötétedésének pillanatától. Félek a világos reggeltől, az elfelejtett éjszakától, az éhség első jeleitől. A korgástól, a forró teától, a postaláda kinyitásától.
Minden hétköznapi dolog annyira ijesztőnek tetszik, s indul az újabb visszaszámlálás, újabb várakozások a buszmegállóban, újabb bevásárlás, újabb villanyoltás.
Hirtelen elfelejtettem, hogyan is kell, mik a szabályok. Az egyszerű út, az együgyű út. Mint a séta a tengerfenéken, nagy levegőkkel, lassan araszolva. Kisiklottak az előre gyártott vonalak, elfogytak az ösvények, a lábnyomok.
Itt gubbasztok, a tömeg közepén, a folytatásra várva, s minden válasz elkopott. Csak a kérdések maradtak. A folyton újjászülető, önző kérdések.