Szigetek

Bevalljam, eltitkoljam? Zárjam rövidre? Hirtelen tépjem le a ragtapaszt? Csak pár sor, hogy nyugodtan szunnyadjon. Csak annyi életet lehelek belé még, hogy felemelhesse verbális karját és pát intsen minden égtáj felé. A kivilágítatlan nézőtér kap egy meghajlást. Egy utolsó rozéfröccs a léleknek, a modoros taps elcsitul, köhögés hallik, aztán kotorászás a zsebekben. Kulcszörgés, papírzsebkendő-szöszmösz, végre megvan a ruhatári szám. Réteges öltözködés a hidegben, idebenn túl nagy volt a meleg. A fejek még kóvályognak a levegőtlenség miatt. Libasor, tolakodás, mindenki visszavágyik a kényelembe, a megszokott színhőmérsékletű olvasólámpához, az elkopott székpárnához. A függöny mögött pedig már nincs senki, mintha nem is létezett volna, semmi anyagmegmaradás, semmi nyom. Van, aki el sem hiszi. Én bízom benne, hogy történt valami.

Egyszer volt... így kezdem. A többi már mind igaz, a 'volt' helyére képzeld a jelent, s ott termek előtted. Papírrepülőt hajtogatok a jókedvemből. Szélirányba fordulok és erősen lendítem karom. Anyaga fehér papír, vakít a nyári napsütésben.
Ha látjátok, majd elmosolyodtok, ha leesik, továbbhajítjátok. Cinkosok leszünk végre valami jó dologban, annyi szűkös esztendő után. Fületekben feldereng a mesék csattanója, az összes csodalény és boldog hős. Itt az ideje fütyörészni, lazán, zsebre tett kézzel. Hát ezért volt sárgarépa a levesben.
Semmit sem tanultam, egyszerűen rám ragadt a misztikus aerodinamika. A gondterhelt tömegben lábujjhegyen járok, s figyelem a légörvényeket. Most már megy magától, kész a láncreakció.
Vidul a lélek, regél tovább a száj.

Elkezdtem tollal írni a fehér papírra. Erősen rányomom, kitörölhetetlenül alkotok. Rólad írok, kifolysz belőlem. A számból párologsz, reggelente téged könnyezlek, s mikor tüsszentek, apró cseppekben kerülsz a légkörbe. Szaporodnak a telefirkált lapok, minden szavammal mondani akarsz valami fontosat. Megnyugtat ez a hang, a toll monoton sercegése. Mintha titokban simogatnál, végig a tarkómon, egészen a hajszálak tövéig. Otthon érzem magam minden mozdulatban. Hazaérkezés, horgonyvetés. Automatikus lábtörlés a küszöb előtt.
Az oldalakat már nem számolom, olykor csak rápillantok gyönyörködve.  Értelmet nyer satírozás és helyesírási hiba. S máris ott motoszkálsz a következő lapon. Türelmetlenül sürgetem magam, mondatokban mérem az időt. Összetalálkozunk és rögtön érzem, hogy megérte.
Itt vagyunk valaminek a peremén. Ti életnek hívjátok, mi nem nevezzük. Minden mindegy abban a pillanatban, amikor megfogom a kezed. Semmi veszteség.

Küzdök. Az élet vagyok maga. Jelenleg. Majd kicsattanok, s aztán háborút folytatok. A kellemes fajtát. Amolyan földalatti, titkos viaskodást. Saját fülembe súgom a ravasz haditervet, meglepem ellenfelem, visszavonulok, aztán hajnalban támadok.
Nesztelenül, az aljnövényzetben kúszva titkolom szándékom. Minden az ügyességen múlik, mozdulataim kecsességén, szélirányon, és szerencsén. Utolsó esély, utolsó stratégia a nagy visszavonulás előtt. Sebesült ízületeimben ott a bíztató bizsergés.
A közelébe érek, kémlelem mozdulatait, testének játékát. Mint művész a vászon mögül kukucskálva, megfigyelem arcának fényeit. Mosolyától csak még elszántabbá válok, végtagjaimba vér szalad, halántékom rúg egyet. A pillanat lábaim előtt hever, alakja táncol a remegő napsütésben.
Minden a tervek szerint alakul, s mégis reszketek.

Napról napra szépen lassan kikopom a köztudatból. Név, arc, frizura és csínytevések. Egyre halványabb leszek, aztán átlátszó. Könnyű és szagtalan. Az út pora vagyok immár, padlóra söpört, elhanyagolható tömeg és halmazállapot.
Repedések közé bújok pár évszázadra, elszunnyadok, akár egy csecsemő. Elfelejtem a világ zajait és nyelveit. Újratanulom a fizika törvényeit, miután kimásztam rejtekemből. Érzem a szelet az arcomon, kitárom gyönge karjaim, hogy helyet változtassak.
Mindez már nem számít, érkezem és távozom, s közben azt sem tudom melyik irány az oda és melyik a vissza. Inkább csak úgy hívom, világgá, vagy talán világtalanná. Az otthon szót imáimba foglalom, mint valami bizonytalan, derengő fogalmat, gyermekkori mesét, melyben hinni kell.

Egy elfáradt éjszakán asztalhoz ülök, kockát vetek. Merre tovább. A gyökereid ne feledd, hangzik a sarokból, virágcserépben serkenő zöldhajtásos mély gondolat.
Egy pohár víz tovább lendít, ha már az az üres palack nem tud. Száraz rizling szemet vet torkomra. Kongva blöfföl, szorítja dugóját, mint álomszuszék reggel a takarócsücsköt. Így hát netán még józanabbul várakozik az univerzum bimbózó szentenciáim serkenésére. Mindhiába. Itt és most a tanácstalan óra megegyezik a perccel. Nulla és még egy nulla. Hajlik a naptár, dagad a Hold, hízik a por a sarokban.
Ennyit érek, meg még egy nyújtózkodásnyit az égbolt felé, ami tulajdonképpen csalás, de szeretnék egy egész bolygót átejteni, aztán ebből boldogulni. Hamiskártyásan, huncutul mindenféle megbánás és megbántás nélkül.
Önzőn és kegyetlenül mosolyba fordulni, mint valami ártalmatlan gonosztevő.

Valaki már hajnalban rád gondol. Valaki már hajnalban megkíván.
A gondolat sebességével osonok egészen hozzád, az ágyad tövéig. Porszem sem rezzen, ügyesebb vagyok a hangtalan lopakodó macskánál. Pupilláim legnagyobb kapacitásával figyelem alakod a sötétben. Várok, megismerem ritmusod. Légzésed ütemére hullámzik lágyan a dunyha. Összehúzom magam egészen picire, az ágy széléhez kúszok, a lábfejednél a belégzés ütemére takaró alá csusszanok.
Lábujjaidban kapaszkodom, enyhén csiklandozom talpad. Finoman megremegsz, de folytatom utam. Forró sötétségben hódítom meg a tájat. Átölelem a hegycsúcsokat, legurulok a domboldalakon. Izzasztó utazásom semmihez sem fogható.
Lassan megérkezem, nyakadnál kapaszkodom kimerülten. Kezemet odatapasztom, dobogó ütőered szinte hipnotizál. Hallom a hangod. Életed hangját. A tudat alattit, amiről még te sem álmodtál. Lágyan szólít, otthonába invitál. Úgy tesz, mintha ismerne, valami régi bajtárs, vagy talán sokat megélt cinkos.
Tovább kell mennem, egészen ajkadig. Cirógatni, hogy elmosolyodj. Aztán itt vége is a kalandnak. Ideje felfedni jelenlétem, önzőn felébreszteni. Kikergetni az álmokból, üdvözölni valami sokkal szebben.

Azt hiszem elfáradtam. Szavak után kutatok zsebeimben. Kotorom, vakarom, a csücskeit pöckölöm. Bal oldal, jobb oldal, belső, far. Kacatok, szöszök, morzsák, zsebkendők, kulcs, apró. Csak megszólalni nehéz.
Minden bizonytalan és értelmetlen így hirtelen. A keresést a végtelenbe helyezem, túlmisztifikálom, pokolra kívánom. S most már mégis képtelenség enélkül az élet. Nap mint nap, hunyorgás, szemet élesítve megoldásra várni. Gomolygó grammatika és mindig tökéletlen választás.
Lapokat írok tele, bekarikázok, aláhúzok, satírozok, megvastagítok. Váltogatom a névelőket és a ragokat, csipetnyi többes szám jele. Végül múlt időbe gyúrom a galacsint, s megcélzom a szemetes kosarat. Elfojtom a mozdulatot, még utoljára széthajtom, tenyeremmel simítom. Itt-ott elmosódik, s még mindig nem érzek semmit. Megadom a kegyelemdöfést, a szépreményű, halott papírnak. Jön az egyes szám második személy, fontos a figyelemelterelés.
Holnap már, mint idegenek találkozunk az utcán a viharos szélben. Én és a szemét.

Nem akarom hallani, fogd be a fülem, én majd a szememre figyelek. A kezem jár, futkos a billentyűkön, morzsolja a sorokat, mint egy rózsafűzért, megvallja a bűnt, bevallja a titkot.
A mutatóujjad ajkad elé nyomod, miközben szemeid tágra nyitod. Komolyan kell most venni a csöndet, gyermekkori erőpróba felnőtt fejjel. Így fojtom hát vissza a következő néhány neked szánt szót. Beleremegek, inkább rezonálok, köröket rajzol a víz poharamba. Billeg az éjjeli szekrény, nyikorog az ágy. Dunna alá bújva, megkerülős csellel kiáltom tompán,már-már (lúd)tollba mondva, hogy mennyire...
Párnába harapok, s visszanyelem még éppen.
Ma is megmenekült a Föld, s legfőképpen (csakis) magamra gondolok.

Csak fekszem. Ennyi biztos. Egy ágyon. Hajnal van. Nyári hajnal lehet. Meleg fények szűrődnek az ablak sötétítésmentes résein. Fekszem, ez viszont biztos. S te ott fekszel mellettem. Vagyis szemben. Talán a legpontosabban közel hozzám, a szemembe nézve. Mosolyogsz. Olyan őszinte békés mosolyt vélek felfedezni. Csapzottan és kócosan, de szívedből mosolyogva.
Fekszem és egy tincs a bal szemedbe lóg. Ennyi bizonyos. Annyira, hogy képletekbe lehetne zárni. Egy kockás papírra firkálni, összehajtani és megőrizni egyik ingem zsebében. Mindaddig, amíg szétmállanak a hajtások, kifakul a tinta, vagy egyszerűen a nagymosás martaléka lesz. Morzsákban tapad mindenre ruhadarabra és találgatom eredetét.
Fekszem és feléd nyúlok. Eltűröm a tincset. Hogy tisztábban lássalak, kicsit formáljak rajtad, mint valami szellő, vagy még ennél is örökebb törvény. A füled mögé hajtom, s közben arcon simítalak mintegy mellékesen. Az arcod langyos, inkább a forróhoz közelinek mondanám.
Az érintés pillanatában végigperegnek az elkövetkező éveim. Mint valami halálközeli élmény instruálod az elmém.
A nyakad inába száll a bátorságom. Kezdetben lomha ritmust diktál, aztán zakatolni kezd. Mint egy kolibri mellkasa, semmi világmegváltó, már-már titkos.
Fekszem, s te a szememben, szemben velem, én a te szemedben. Csupa kölcsönhatás a reggel.

Becézz még utoljára. Mint halálos ágyamon, agyonízlelt szavaimon csüngve. Néhány kedves szó kell egy szép álomhoz. Finoman beleolvadni a múltba, megszokni a régi gramofon monoton recsegését. Aztán már csak a dallam marad. Csupaszon, ringatón.
Finoman kifakulni hosszú évek munkájával. Minden nap csak egy észrevehetetlen árnyalatnyit. Családi fotóként az üveg mögött a kredencen. Pöndörödni, vizet beszívni, felhólyagosodni. Zsírfoltok és ujjlenyomatok helyettesítik az évgyűrűket, s a gyertyákat tortástul, kívánságostul.
Aztán mehetsz, minden gondolatoddal, részvéted az ajtó melletti kukába dobva. Kezdj új életet, utazz el! Ne kérdezz rólam senkinél, elmosott az eső, benőtt a gaz.
Az ismeretlen dallam leszek, amit önkéntelenül dúdolsz. Az éttermi ebéd első falata villád hegyén, amit oly régóta próbáltál újra felfedezni. S én ott leszek megfogalmazatlanul, egy ingerbe zárva, mélyen szunnyadva boldogan.

Ez itt most a szabadon engedés. A tiéd. Tőlem kapod. Életed ajándéka. Tedd ládába, ásd el. Akaszd a nyakadba, süllyeszd a tenger mélyére.
Aztán el kell indulnod, kikerülni a kikerülhetőt. Találkozni, akivel kell. Emlékeket csipegetni, tapasztalni. Megsérülni, túlélni.
Olykor majd magadon ejtesz sebeket, hogy érezd az idő múlását, lásd gyógyulásod folyamatát. Hogy letéphesd a vart, egy cseppnyi friss vér buggyanjon és a heg megmaradjon mindig. Így próbálsz történeteket rögzíteni, támpontot adni az elmének. Semmit sem mersz elfelejteni, mit ér a szabad akarat a sajgó múlt nélkül. A múlt, melyben minden szépen összetömörödik, kitisztul. Mint az eltett befőtt, megérnek az ízek, a zavaros rész leülepszik. Kellemesen fanyar íze emlékeztet az évjáratra.
Aztán ha nincs mi elől menekülni, végül egyszerűen ülve maradsz.

Csepp vagyok, vagy morzsa. Az éjjeli széllel érkezem halkan a küszöb alatt. Bekúszom, körülnézek, tovább megyek.
Elmozdítok mindent, s ugyanoda teszek vissza. A finom porrétegben kirajzolódó talpak formájába. A padló felett néhány centivel vitorlázom. Végig a szobákon, megpihenve az ablakpárkányoknál. A függönyökhöz dörgölőzöm, puha csipke, mosástól illatos. Megérintem az érdes falfelületeket, karcolnak, megragadnak.
Milliméteres ugrásaim borzongással töltenek el. Szédült felfedezés a nagyító alatt.
A huzattal bukfencet vetek, lomha szaltók egymásutánjában tágul a tér. Tapéta, plafon, tapéta, padló. Ablak, fal, képkeret, tükör.
Enyém az univerzum, felettem a padlás.

Téged nézlek. Titokban, csak a szoba sarkából. Az ajtókeretnek dőlve, félrehajtott fejjel. Mindig máshová élesítve a fókuszpontot. Feltérképezlek, meghatározom a koordinátáidat. Létrehozom fejemben pontos másod. Modellezem a hajlatokat, felkutatom a milliméteres piheszőrszálakat, az anyajegyeket a végére hagyom.
Melléd kúszok, megszámolom őket. Mindig, elalvás előtt. Vonalakat húzok magamban, összekötöm őket, ábrákat készítek. Aztán a kellő ismeretek birtokában érintelek. Kitapogatom a domborzatot, simítom a felületüket. Közel hajolok, hogy megfejtsem. Meg akarom törni a varázst. Van sötétebb és szabályosan kör alakú, aztán ott van néhány világosabb, szinte folt. A kedvencem a gombostűhegynyi apró pontocska, amit távolról még csak meg sem látsz. Ehhez ott kell lenni, igazán a bőrödhöz kuporodva.
Elbújtál, s most megtaláltalak – súgom.
A válladon pihenek a nagy finálé előtt. Illatod megnyugtat és segíti a koncentrációt. Már minden adat a birtokomban, bekebelezlek, felhabzsollak. Darabonként, elegánsan, úgy hogy te is élvezd. Végtagjaid, törzsed és minden maradékod. Az anyajegyeket végül a fogaim közül piszkálom, mint más a mákot.

Egészen ritka pillanatra ébredek. Sötét és mozdulatlan a világ. Elfelejtetve az idő fogalmát, mindenki máshogy öregszik. Én úgy döntöttem kicsit maradok. Néhány évnyi időt nem mozdulok. Hanyatt fekve gyűjtöm a zsibbasztó tanulságokat.
Erődöt dunyhából építve, tartalékokat halmozva figyelem távolról a sorsfordító eseményeket. Kipusztulok a jelenből, csak a jövőnek élve, akár valami ritka történelmi lelet. Szó nélkül veszem tudomásul a tragédiák utáni újjáépítést. Körforgást színlelő évszakok, madarakba kódolt hazug vándorlás.
A naplementéket ujjam hegyével félrepöckölöm, csillagokat köpködök dinnyemag gyanánt. Álmomban minden felhőt megszámolok, elnevezem őket. Az esőket zsebkendőbe fújom, tüsszentek s máris katasztrófát idézek. Egy hálószobai levegővétel hatalma kísért.
Lusta eszme nemesít, tapasztalatot hímzek a semmittevésből.

Már csak egy félálomban észlelt szellem vagyok. Egy karcos, füstös ablaküvegen keresztül felbukkanó amorf sziluett.
Átlátsz a hátamon, s a szemembe nézel. Nem akarsz már semmit sem, megtanultál egyre kevésbé együtt élni velem.
Az íróasztal alá bújok – a szokás hatalma, reggeli közben figyellek, buborékot fújok a mosogatószivacsból. Mint egy földöntúli mutatványos, tudtodon kívül szórakoztatlak. Elmozdítom a pöttyös bögrét, szamárfület hajtok kedvenc könyvedbe. Kikapcsolom a tévét, miután elalszol. S végig az arcod figyelem, keresem azt a tekintetet, amikor először megláttál. Talán minden hiába, én eltűntem, te megváltoztál. A fennköltség olcsó luxusa nem nyűgöz.
Holnap már csak lábnyom vagyok. Semmi izgalmas, formás áttörés, amit gipszbe öntenek, csupán egy első záporral távozó csonka pornyomat.

Ez valami visszhangos mennyország. Kevesen vannak, hallom saját gondolataim. A másik sarokban is én állok. Átkiabálok, tanácsot adok, s egyre tisztábban töprengek.
Fel s alá járkálok, egyre bonyolultabbnak tűnik minden. Gombolyagjáték, semmi több. Az ijesztő dolgokat elnevezem, kipiszkálom a zajokat az árnyékból.
Túlélésem egy darab fehér papírlap. Mindent feladtam a legvégső sötétkék tollvonásig. Az utolsó pontot hagytam a végére, hogy tudjam, lenne mire visszaemlékezni. Érezzem a súlyát minden üres nosztalgiának.
Ez volt itt az alkotás helye. Minden az utolsó pont előtt. Katarzis, vagy bizonytalan befogadás nélkül. Értelmetlen, haszontalan percek telnek. Hűlt helye a titoknak, a pont is egyre haloványabb.
Te csak a visszhangot hallod, s fogalmad sincs róla. Egészen igazinak hangzik, csak éppen senki nem kiáltott. Körbenézel, de addigra eltűnök. Töprengsz, keresel, s látod, hogy kevesen vannak. A másik sarokból figyel valaki, mintha csak tükörbe néznél.
Én közben teljesen kifakulok, mosolyogva győződöm meg róla, hogy egyáltalán nincs is kérdés. Nincsenek dilemmák, megfejtésre váró életelemek. Könnyű, szinte már súlytalan minden. Aztán a hang kialszik, s egy pillanatra még az utolsó gondolatomba kapaszkodom.
"Hát mégsem sikerült." – így távozom. 

El kell rejteni, hogy belefáradtam. Mert ezek itt kicsinálnak. Ezek itt felfalnak éjjel, amíg megálmodom a holnapi félelmeim. Minden egyes szóval közelebb kerülök a pokolhoz, és én csak folytatom. Csak csikorog belül, hömpölyögnek a kibogozhatatlan körmondatok.
Át fogom kódolni káosszá, krikszkrakszokat passzírozok a nyelvem közé. Minden szavam dzsungelben rejtőző gerilla. Észre sem veszed, miközben szépen, csendben levadász. Alázattal, tisztelve ellenfelét.
Téged képtelen vagyok.  Sehova sem férsz már el. Kinőtted a házat, amiben megálmodtalak. A teraszon megcsillansz, illatod tovább áll. Azt hiszem hallak, ág roppan árnyékod alatt.
Te vagy a délibáb, te vagy az oázis. Néha már azt érzem, nem is téged űzlek, hanem együtt menekülünk.
Egyszer még utol kell, hogy érjelek, erről szól ez az egész lárma. Hogy végre elrejthesselek. 

Távozom, mielőtt kifordul a világ. Először feje tetejére borul, aztán körbe-körbe jár. Szépen lassan elcsitul, végignézem az utolsó giccses naplementét. Szép volt itt, egy kavicsot zsebre vágok és beleszagolok a levegőbe. Érzelgősen, csukott szemmel.
Elsétálok, amikor mindenki másra figyel, beszélget, vitatkozik, lakomát ül. Érzem az étel illatát. Gyors, hangtalan léptekkel indulok, aztán már segít a szürkület. Fák szaladnak mellettem, még a leheletem is visszhangzik. Kutatom az üres horizontot, táncol a hétköznap, remegnek az alakok a tömegben.
Egy robbanásba kellett volna foglalni az ordításom, hogy igazán meghallja mindenki, hogy felébredjenek az unalmas álmokból. Most már tehetetlen vagyok.
Földre rogyok, és mint valami világvégi huligán siratom, hogy nincs mit pusztítani. Cél nélkül a romok között már az üres gonoszságnak sincs értelme.

Tudom, hogy ott vagy kinn. A beszűrődő zajok és a szúnyogháló mögött. Mondhatnám, hogy reszketek. De még erre sem vagyok képes. Egyszerűen csak bámulok a sötét szoba fényes darabkái felé. Mint valami éjjeli rovar, ösztönre épülő rövidke élet. Figyelem a bejárati ajtó reteszét. Csalogat, húz maga felé, hogy kinyissam.
Odakinn vége a játéknak. Vége az elméleteknek, a tervezett mondatoknak. A vihar kifordítja az esernyőt, a tömegben a lábfejemre lépnek. Aláfestés a rideg, kiszámítható világhoz. Mégis csak egytől rettegek.  Attól, hogy rád találok. Menekülési útvonal és B-terv nélkül. Hirtelen. Derült égből. Maradandó károsodást okozva.
Sok-sok tömeget végigjárva nézlek. Rögeszme, a sóhaj belélegzett fele, széktámlán hagyott kabát. A végére akarok járni, megismerni a boldogan élést. Minden arra bíztat, hogy befejezzem. Neked dőlni, rád nehezedni.
Magot ültetni és évekkel később fára mászni. 

Egy szót sem szólok. Szobor, vagy árnyék vagyok. Hűvös kellék minden időben. Lehunyt szemmel engedem, hogy nélkülem történjen az élet. A sült halra is csukott szájjal várva, de legfőképpen neked hátat fordítva.
Mindig a holnapban cselekszem, mára marad a némaság. Kényelmes, elegáns boldogtalanság. Lábamat az asztalra dobva, nyikorgó széken hintázva. A problémák kilométerekkel távolabb szunnyadnak.
Egyszer aztán tényleg másnapra virradunk. Ha farkast kiáltunk, valóban meghalunk. Én pedig bólogatok. Kifejezéstelen arccal, számítva a legrosszabbra. Szomorú prófétának lenni hálátlan feladat. Makacs, idealista követők között, akik nem értenek a csúnya szóból.
Nézel rám kérdőn. Bizonytalanul. Szavam lenne a megváltás. Néhány zönge, néhány zöngétlen. Rózsafüzér minden időben. Füledre tapasztott kezed a bűnöd. Észre sem veszed, ahogy elköszönök. Még mindig a megoldást várod.
Mozdulatlan maradva figyelem, ahogy a létezés tovább folytatódik.

A világ szélére ülök le. Lógatom lábam és ugyanazt a dallamot fütyörészem. Ismered te is. Cinkosom voltál. Még a pusztulás előttről rémlenek foszlányai. Egészen boldognak tűnnek, finom harmóniák, fülbemászóan meseszerű dallamok.
Elkezdem számolni a csillagokat. Kezdve a bal sarokból, felfelé cikkcakkban kanyarogva. Minden fényfoltnak más a színe. Elnevezem, megszeretem, becézem. Egyre kisebb és kisebb leszek. Zsugorodó szerető a pöttyös ég alatt. Lapos világomnak hátat fordítva sóhajtok. Valahol messze a kék bolygó síkságain túl vár rám egy szó. Egy lágy hang súgja fülembe. Egészen hétköznapi hangsúllyal, kitörölve rossz emlékeket, feledtetve hibás törvényeket.
Tériszony nélkül vizsgálódom a mélyben. Számolok, átlókat vonok, a távolságok higgadtan megdermednek. Céljaim végre felbátorodnak, vár a légüres tér. Sosem hittem, hogy eljutok ide. Rád kacsintok, néhány fényévvel messzebb válaszolsz. Mégsem hiszek a tragédiában.
Küzdök, törekszem, álmodom. Fennkölt szavakkal doppingolom magam.
Egy mesében ez lenne a tökéletes szerelem.

Ahogy lehunyom a szemem, rögtön táncolsz. A hajad forgatod, hipnotikus örvényeket keltve. Ahogy lehunyom a szemem, rögtön megérkezem. Ott van a húsod, ott van az illatod. Enyém minden, amit addig álmodtam, vagy éltem. Mégsem látok többet nálad. A betevő falat vagy, teli gyomor, szaftos szájszélet törlő puha kendő. Poros sziklából mosolyt fakasztasz, csörgedezel a patakok kanyarjaiban.
Félresikerült átok vagy, amit pimaszul élvezek. Széttárt karokkal bűnhődöm, izzadtan a lepedőre dőlve. A csuklóm sarkán lüktetsz, kitapintom a ritmusod. Még önálló keringésem sincs. Forró a levegő, amit fülembe lehelsz. Egészen lassan észlellek, mint valami képkockákra bontott biztonsági felvétel. Keresem a titkot, a leleplezésre váró trükköt. Visszateker, és újra az egészet elölről.
Hogy végre mély álmom legyen, amire talán már lehetetlen emlékezni. Aztán ébredés után ott talállak a lelapult párnák között. Némán, aláfestő zene nélkül. Meztelen hétköznapjaink átlagos kezdetén.

Szép csendben morzsákat hullajtok, hogy az álomból hazataláljak. A sarkon várlak reggel, összehúzott kabátban, megint csípős szél fúj. Nem jössz, én pedig lassan elindulok. Higgadtan végig a nyomok mentén. Gyerekjáték lesz.
 Erről többet nem beszélünk. Hagyjuk, hogy majd elsüllyedjen, megkövesedjen. Néhány izzadt forgolódás és vége mindennek. Ennyi választ el a nyugodt boldogtalanságtól.
Már csak néhányat csavarok a takaró csücskén, arcomhoz húzom és érzem minden illatod. Évszakokra bontva, ruhák és színek szerint csoportosítva. Ez történt, amikor mosolyogtál. Itt néztél a szemembe először napfényben. Másnap lettem szerelmes, az első világos pillanat előtt. Csak ezután jött a szomjúság, az éhség. Nyújtózás, hideg lábak a szőnyegen.
Megelőztél mindent, most pedig zavartan kutatok. Keresem az álom előtti kényelmes ébrenlétet.

A szavak végül kihúnynak. Mint a fáklyák. Hosszas remegés után a sárga fény egyre haloványabb lesz, végül piros izzást nyüszít és füstbe leheli lelkét. Így tűntek el a szavaim, néhány utolsó vallomás pislákolt, aztán jött a gomolygó csend.
Testtelen árnyék voltam, melyet a lángok festettek a falra. Illatom a tűz, színem világító narancs. Göcsörtök között, surlófényben táncoltam a túlsó parton. Kivetített álom, fülbemászó dallam.
Végül most talán mégis itt a vége. Megváltás, vagy leváltás. Az idő dönti el. Hús és vér a szó ellen. Hát ilyen érzés veszíteni. Tökéletesen megértem a dolgot. A jambus nem takar be, a becézés nem csókol szájon.
Talán küzdenem kellene. Porondra tuszkolom magam. Összeszorított fogakkal varázsolok, kettéfűrészelem magam. Ha nem tapsolsz, legalább fütyülj ki, dobálj meg. Köpj le.
Feszíts keresztre, hogy feltámadhassak.
(Talán újra hiszel majd bennem.)