Szigetek

Becézz még utoljára. Mint halálos ágyamon, agyonízlelt szavaimon csüngve. Néhány kedves szó kell egy szép álomhoz. Finoman beleolvadni a múltba, megszokni a régi gramofon monoton recsegését. Aztán már csak a dallam marad. Csupaszon, ringatón. Finoman kifakulni hosszú évek…

Ez itt most a szabadon engedés. A tiéd. Tőlem kapod. Életed ajándéka. Tedd ládába, ásd el. Akaszd a nyakadba, süllyeszd a tenger mélyére. Aztán el kell indulnod, kikerülni a kikerülhetőt. Találkozni, akivel kell. Emlékeket csipegetni, tapasztalni. Megsérülni, túlélni. Olykor…

Már csak az emlékekből táplálkozik, tartalékenergiával zakatol. Hátrafordul, befelé sóhajt és kilélegez. Újra egyensúlyban, újra apró mosolyfröccsöt kapott az arc. A kilátástalan világot látó tekintet, a lefelé görbülő festett száj. A szomorú bohóc megpihen. Szeme…

Azt a pillanatot sosem feledem, olyan örökké belém kódolt, csupa számomra felfoghatatlan, kincset őrző pillanat. Annyira erős, annyira kitörölhetetlen. Valahogy ijesztő volt látni. Szemébe néztem, és ott volt az a mindent átitató mánia, az a feláldozás, az az egész világot…

  Aztán gyártottunk még pár emléket. Néhány igazán meggyőzőt. Őszinte mondatokat utánozva. Lángolva és egymást ugratva. Gyönyörűen képeztük le a valóságot, átvéve a párkapcsolati filmek könnyedségét és műanyag szagát.Néhány tökéletes kézenfogott lépés…

Az ajtóból fordult vissza, mikor már hallotta háta mögött a kulcszörgést, a zárkattanást. Gyártsunk még néhány emléket, ne legyen még vége. Közönnyel mondta, öreg nyugalommal, mint aki már a mozdulatlanságra készül. A beteljesületlen jövőt sirattuk egymás szemei közé…

Szinte már fogalommá nemesült, hiszen tudod te is. A nyári esték. Amikor minden megtörténhet, amikor szabad minden a csóktól a sírásig. Ott sétálsz este, alig van már a napból, mégis minden olyan friss és langyos, puha és ropogós. Aranysárga és illatos. Fürdesz benne, élvezed…