Szigetek

Azt a pillanatot sosem feledem, olyan örökké belém kódolt, csupa számomra felfoghatatlan, kincset őrző pillanat. Annyira erős, annyira kitörölhetetlen. Valahogy ijesztő volt látni. Szemébe néztem, és ott volt az a mindent átitató mánia, az a feláldozás, az az egész világot felégetni vágyó szenvedély. Ami már szinte túl sok egy éjszakára, ami néha elrettenti a gyáva lelket.
Meztelen volt. Mérhetetlenül őszinte. Fülembe súgott, feltérdeltem, és rám szegezte azt a pillantást. Ott átkozott meg. A rajongás, az elragadtatás átkát fecskendezte belém abban a pillanatban. Lábát széttárva húzott magához, s körülöttünk már széthullott a világ. Már csak ketten voltunk ott, azon az elhanyagolható színű lepedőn, ott a félhomályban, s nem tudom hány nap hiányzott teliholdhoz. Csak ez maradt, ez a mágnesként vonzó, formás lélek, az a romba döntő pillantás.
A legszebb költemény is értelmét vesztette akkor. Szavak hullottak az ágy alá zsebkendőbe csomagolva. Elpusztított, kiürített, megbontott mindent. Lábaim remegve lapítottak, s lassan elernyedve várták a megváltást.
Azt a tekintetet nem feledem, az a tekintet felmagasztalt, túlértékelt. Abban a tekintetben ott volt a hit, s én voltam az antropomorf isten. Enyémek voltak a törvények, enyém volt a nyelv és a lélegzés tudománya.
Aztán lassan kicsorogtam abból a tekintetből, tűzből hamu, erőszakból álmodó nyugalom lett.
Mégis. Azt nem feledem, azt a hívő ájtatosságot, azt a naiv tüzet, amit akkor láttam.