Ma este érezni akarok. Át akarom adni magam neki. Ennek az egész macerás, gyomormozgató kényelmetlenségnek.
Talán még szerelmes is akarok lenni. Így kimondva, nem cicomázva, feldíszítve, titkolva, vagy elfojtva még magam előtt is. Nem. Ma este szerelembe kéne esni. Az igazival kéne táncot lejteni. Koccintani, és csókolni. Nem költeményt írni hozzá, nem szavakkal ajnározni. Csak csöndben odaállni. Várni, fogadni, s viszonozni. Kényelmesen, nem sietve, biztonságban lenni. Belenémulni a szemeibe, a tökéletes tekintetbe, arcon simítani, s hátat fordítani. Úgy imádni. Minden sarokból, bőrön keresztül, sötétben, hidegben, alvás közben.
Csak egy estére, csak napfelkeltéig. Ölelni szuszogását, harapni haját, átvenni ritmusát. Aztán reggel már mindegy lenne. Oszlana a varázs, vége a kívánságnak, vége az egyszerűségnek. Talán sikítana, pofont adna, elrohanna. Én pedig mosolyban sajognék tovább. A beteljesült szerelemben. Emlékben, hitben, s feledésben.