Szigetek

Csak fekszem. Ennyi biztos. Egy ágyon. Hajnal van. Nyári hajnal lehet. Meleg fények szűrődnek az ablak sötétítésmentes résein. Fekszem, ez viszont biztos. S te ott fekszel mellettem. Vagyis szemben. Talán a legpontosabban közel hozzám, a szemembe nézve. Mosolyogsz. Olyan őszinte békés mosolyt vélek felfedezni. Csapzottan és kócosan, de szívedből mosolyogva.
Fekszem és egy tincs a bal szemedbe lóg. Ennyi bizonyos. Annyira, hogy képletekbe lehetne zárni. Egy kockás papírra firkálni, összehajtani és megőrizni egyik ingem zsebében. Mindaddig, amíg szétmállanak a hajtások, kifakul a tinta, vagy egyszerűen a nagymosás martaléka lesz. Morzsákban tapad mindenre ruhadarabra és találgatom eredetét.
Fekszem és feléd nyúlok. Eltűröm a tincset. Hogy tisztábban lássalak, kicsit formáljak rajtad, mint valami szellő, vagy még ennél is örökebb törvény. A füled mögé hajtom, s közben arcon simítalak mintegy mellékesen. Az arcod langyos, inkább a forróhoz közelinek mondanám.
Az érintés pillanatában végigperegnek az elkövetkező éveim. Mint valami halálközeli élmény instruálod az elmém.
A nyakad inába száll a bátorságom. Kezdetben lomha ritmust diktál, aztán zakatolni kezd. Mint egy kolibri mellkasa, semmi világmegváltó, már-már titkos.
Fekszem, s te a szememben, szemben velem, én a te szemedben. Csupa kölcsönhatás a reggel.