Szigetek

Téged nézlek. Titokban, csak a szoba sarkából. Az ajtókeretnek dőlve, félrehajtott fejjel. Mindig máshová élesítve a fókuszpontot. Feltérképezlek, meghatározom a koordinátáidat. Létrehozom fejemben pontos másod. Modellezem a hajlatokat, felkutatom a milliméteres piheszőrszálakat, az anyajegyeket a végére hagyom.
Melléd kúszok, megszámolom őket. Mindig, elalvás előtt. Vonalakat húzok magamban, összekötöm őket, ábrákat készítek. Aztán a kellő ismeretek birtokában érintelek. Kitapogatom a domborzatot, simítom a felületüket. Közel hajolok, hogy megfejtsem. Meg akarom törni a varázst. Van sötétebb és szabályosan kör alakú, aztán ott van néhány világosabb, szinte folt. A kedvencem a gombostűhegynyi apró pontocska, amit távolról még csak meg sem látsz. Ehhez ott kell lenni, igazán a bőrödhöz kuporodva.
Elbújtál, s most megtaláltalak – súgom.
A válladon pihenek a nagy finálé előtt. Illatod megnyugtat és segíti a koncentrációt. Már minden adat a birtokomban, bekebelezlek, felhabzsollak. Darabonként, elegánsan, úgy hogy te is élvezd. Végtagjaid, törzsed és minden maradékod. Az anyajegyeket végül a fogaim közül piszkálom, mint más a mákot.