Aztán gyártottunk még pár emléket. Néhány igazán meggyőzőt. Őszinte mondatokat utánozva. Lángolva és egymást ugratva. Gyönyörűen képeztük le a valóságot, átvéve a párkapcsolati filmek könnyedségét és műanyag szagát.
Néhány tökéletes kézenfogott lépés választott el az örökkévalóságtól. A megható beteljesülés-könnyektől. Éjszaka lett, köd fröcskölte szét a belvárosi fényeket. A menekülés kézzel fogható megoldás. Vár a páros magány, az egymás fülébe suttogás. Az egy takaró, a kényelmetlen, zsibbasztó ölelés, mely gátolja az álmot. Holnap mégis újra lesz rá igény. Nonszensz lélek-ösztön.
A koromsötétben didergem a levegőbe azt az elhamarkodott kijelentést. Nincs tér, vagy fénypötty, ami észhez térítene. Otthon. Langyos elernyedés, illatos nyugalom.
Diszharmónia szülte csodálat, reprodukálhatatlan tánca a káosznak. Minden passzol, minden megfelelően ütközik. Erre való az emberi gyarlóság, az ilyen pillanatokban kell gyengének lenni és védtelennek. Holnap majd megint helyet cserélünk belül. Addig másik élet, ajándékba kapott, szemfényvesztő, instant boldogság.
