Szinte már fogalommá nemesült, hiszen tudod te is. A nyári esték. Amikor minden megtörténhet, amikor szabad minden a csóktól a sírásig. Ott sétálsz este, alig van már a napból, mégis minden olyan friss és langyos, puha és ropogós. Aranysárga és illatos. Fürdesz benne, élvezed minden pillanatát, bármi is történjen. Érzed a hallhatatlanságot, s nem búsulsz, minden leegyszerűsödik, minden kimondható, minden megnevezhető. Elkábítanak azok a párás illatok, az összes illat a vágott fűtől az ölelés és mosoly illatáig. Tudtad, hogy a nevetésnek is van illata? Meg a társaságnak? Ott kinn a szabadban, egy padon ülve, vagy sétálva egy szökőkút mellett, egy tó partján. A háttérben pedig apró duruzsoló zsivaj, az élet zenei aláfestései. Könnyű minden, mint a vattacukor, meg a szalvétából hajtogatott papírrepülő. Az a pillanat ott, amelyikért a rosszat elviseled, amire majd emlékezel, amit magadban nagy felbontásban lefotózol.
Akkor ott minden vonzóbbnak tűnik, felborulnak szabályok és ítélőképességek, józanság és részegség új jelentéssel gazdagodnak. Rájössz, hogy a várakozás most véget ért, itt az ideje végre találni és belenézni a kulcslyukba, átnézni a másik szobába. Hőmérséklet, fény, és páratartalom. Minden a kezedre játszik, az éghajlat cinkosa vagy, a megteremtett pillanaté, az elérkezetté, s a majdani emléké.
