Az ajtóból fordult vissza, mikor már hallotta háta mögött a kulcszörgést, a zárkattanást. Gyártsunk még néhány emléket, ne legyen még vége. Közönnyel mondta, öreg nyugalommal, mint aki már a mozdulatlanságra készül. A beteljesületlen jövőt sirattuk egymás szemei közé nézve, váltogatva a fókuszpontot.
A kézfogás hozzá tartozott ehhez az egészhez. Beidegződött törekvés a harmóniára, apró szíverősítő a hideg időben, lépésszám és ritmus összecsendülése.
Zamatos hétvége, lágyszívű ősz kevés napfénnyel, színes falevél-díszlet. Torokból páragombócok szabadulnak, képeslapra illő kipirult tekintetek, átdörzsölt tenyerek, szeretni való toporzékolás.
Aztán lomha köd bont függönyt, eltemeti a komédiát, fáradt arcok néznek farkasszemet. A hallgatás jelzi a memoriter végét. Itt zárul hát a mese. Ennyi maradt a "boldogan míg meg nem halunk"-ból. Néma neheztelés, galacsinná gyúrt, kukába szórt kérdések, felszabadító elköszönés. Csak az egyik szem sír, az érzelgős, a mindig szerelmes. A másik bölcsen szűkülő pupillával várakozik, hogy kicsit teljen az idő.
Ez már örökre szól, az üveghegyen túlra is.
Még utoljára
2009.11.07. 14:08 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet emlék szerelem boldogság szakítás utolsó kaland örökre szigetek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr551507105
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
