Szigetek

Csak a hideg kezeket látod megvillanni az asztalon. Nyugvó helyzetben, apró fényfolttól világítva. Vihar előtti csend. Vagy. Tett utáni megpihenés. Alkot vagy öl?
A sötétben rejtőzik a válasz, a test folytatása, az elhelyezett tárgyak kompozíciója. Minden a képzeleted függvénye. A könyvek és az üres üvegek. A sarokba bugyolált bizonyítékok. A kinti hangok összezavarják a szoba neszeit, a sárga fények harmóniát csempésznek a sötétkék árnyékokba. Csöndes cinkos ma az élet, megáldva a szokásos bonyolultsággal. Mocorgás, remegés, tornáztatod a pupillád, a fókuszpont sem tökéletes.
Minden a tetőpont felé halad. Elegánsan, komótosan. Titkoltan bizonytalanul. Az utolsó pillanatban dől el minden, hirtelen kinyúl a fényből, kutat a fekete láthatatlanban. Kattan és pendül, zizeg és ropog. Menj el, ez már nem rád tartozik.
Alkot vagy öl.

Indul a kaland. Felöltöm a hősálarcot. Villámgyorsan öltözöm, senki sem láthat. Az ajtót kettőre zárom, biztos ami biztos. Aztán irány a légtér. Környezetkímélő kondenzcsíkom kikerüli a pillangókat is.
A bőség zavara jellemzi munkám, kihízom a nyolcórás munkaidőt. Este aztán palástom a sarokba hajítva - nem gyűrődő - dőlök a karosszékbe. Egy pohár langyos vaníliás tej, máskor egy üveg erősebb. Olvasószemüveg és szobapapucs. A halaknak még egy kis szárított tubifex.
Holnap majd kezdődik minden elölről. Várnak, elvárnak, kivárnak, megvárnak. Nincs más választásuk. Nincs más választásom. Mi miért nem megyünk sosem nyugdíjba? Egy utolsó világmentés, búcsúbuli, szakszervezeti ajándékcsomag, gratuláló, izzadt kezek.
Aztán kezdődhet a virágültető hobbi, a macskatartás. Súlytalan újságolvasás, kezdve a képregénnyel. Vizet a vízforralóba, kamillatea és pirítós. Zsebkendő a kinyúlt kardigán zsebében.
A világ szépen lassan megöregszik a hátam mögött.

Annyira törékeny minden. Hozzáérni sem merek. Kontár, álomtalan gondolatok kínoznak. Elképzelem, mérlegelem, visszakozom.
Inkább nem piszkálom, csak figyelem, csodálom. Védelmezem. A szavakat rejtett lapokra helyezem, kezemet koccintásra, számat mosolyra használom. Így a legjobb mindenkinek.
Hagyom, hogy történjen. Időt adok az elmúlásnak.  Behunyt szemmel érzem kényelmét, csupa háromdimenzió, csupa hús, csupa illat. Megnyugtató, hogy nem kell hazudni, vagy igazat mondani. Elég csendben maradni. Elég létezni, levegőt venni, aztán az érzés már csak ráadás.
Minden nap elölről kezdődik az egész, minden nap izgalom. Minden nap első csók, minden nap varázslat. Minden nap megtörténik, aztán minden nap álomban végződik.
Hirtelen jött reggel, józanodó pillantások a deres utcán. Óvatosan fényesítem a tegnapot. Visszatérés a hófehér kiindulóponthoz.
Monoton boldogságmorzsák, unott újjászületés.

Egy álomvilágra nyitok ajtót. Eltitkolom, nem nevezem. Az á-nál nem tátom szám, az o-nál nem kerekítek. Még gondolatban is más szavak mögé bújtatom.
Dimenzió, fantázia, meseország.
Itt most tisztább a levegő is, a játék maga az élet. Nincsenek pajkosan girbegurba ösvények, nincsen tiltott gyümölcs, vagy alkoholmámor. Őszinteség fakaszt mosolyt, az elpirulás szinte kötelező. A szerelmes virágot szed, a szomorú bátran gyengül el.
Vallomásra készülök. Szerelemre készülök. Gyászra készülök. Minden az arcomon, elültetem akár a virágokat. Bimbózik, kinyílik, majd szirmát hullajtva elfonnyad. Az idő nyugalommal eltelik. Az egész az illat miatt volt. Az egészet érte tettem. Találkozás a megfelelő pillanatban. Rám néz, közel hajol. Máris tud mindent, ideje hervadni. Most pedig már csak várni kell. Kémlelem szájgödreit, a bőrpír árnyalatát. Nyakához közelítek, és rögtön érzem. Ez a tökéletes világ. Illata új magokat ültet belém.
A kételyt gazként kigyomláljuk, leásunk mélyen a gyökerek mentén. Sáros körmökkel is kézen fogva, foglyul ejtve egy mások számára nem létező helyen. Miért kellene hazamenni? Még csak most jön a java.
Holnap kezdődik a szent szimbiózis. 

Borsódzó hátú kalandorrá vedlek. Régi bőrömet hátra hagyva, porba rúgva. Csettintésre lelket cserélve könnyezem. Persze nincs tragédia. Csak az út pora kínoz. Sűrgős lépteim és az aszály.
Szépen lassan kell minden ballaszttól megszabadulni. Szókincstől, nevektől, mélyebb értelmű, tanulságos emlékektől. Átvirrasztott éjszakák őszinte párbeszédei, az első egésznapos együttlétek, szemszínek és mozdulatok. Rossz szokások, hipnotikus ösztönök. Mindent ki kell dobni, egytől egyig. Széptől rútig, megálmodottól a valódiig. A szeplőktől a kivillanó fogakig, a repedezett ajkaktól a fülcimpáig.
És ott vannak az illatok is. Mennyivel pihentetőbb egy csupasz misztrál, egy dohos zápor. Ti most szépen itt maradtok.
A járás könnyebbé válik, már-már űrhajósokat megszégyenítő, holdi tömegcsökkenés észlelhető. Szökkenések, szürke kráterek, szagtalan sötétség. Az égbolt nem változott az első csók óta.
Megnyugtat a felismerés. A látszólagos állandóság.
A folyton változó tektonika, az elgondolhatatlan csillagrobbanások. Minden sokkal tágasabb így, az univerzumhoz lassulok. Egy év, egy levegővétel.
Bőrömet lassan kikezdik az évszakok.

Már tudom, hogy mindig bennem leszel. Egyszerűen itt ragadtál. Egy kimoshatatlan folt, karcolás az intarziás asztallapon.
Egyik nap ébredtem erre. Álomtalan, józan gondolatként táncoltál a hajnalban. Bevillant minden, mint valami elfelejtett tennivaló. Aztán megnyugodtam. Jó volt felismerni, hogy sosem kell majd választanom. Nem leszel ott valakivel szemben. Legfeljebb majd melléd állnak. Szakadó esőben a buszmegállóban is így csinálják. Nincs vita.
Részem lettél, mint valami anyajegy, gyermekkori bárányhimlőheg. Valami egészen speciális helyre elraktározva. Ami nem kiüríthető, vagy helyettesíthető. Méretre készült, neked, miattad. Személyre szólóan. Valami apró nyúlványban lüktetsz. Ritmusra a keringésemmel.
Most már el kell fogadni. Nekem. Neked. Mindenkinek. Bárkinek.
Te most már vagy. Létezésemen belül létezel. Kezelhetetlenül, gyógyíthatatlanul, tanácstalanul állok. Mégis megnyugodtam. Nem kell már választani. Nincs vagy ő, vagy te . Nem szerelem vagy. Nem vágy vagy. Nem titok vagy.
Mosolygó árnyék vagy, a tükörben is mellettem integetsz. A fényképeken szamárfület mutatsz. Veled töltöm már ezt az életet. Képtelenül és szótlanul, pusztán emberalakba fröccsöntött csend vagyok. Csend neked.

Csak figyelem tétova mozgóképem az elhaladó villamos tükröződő felületein. Szaggatott állókép, bizonyíték a létezésre. Aztán hirtelen filmszakadás, a szerelvény elhagyja a megállót. Újra bizonytalan mono-élet. Megerősítés és józanító iker nélkül.
Már nem is létezem a következő kirakatig. A tömegközlekedés fékezéseikor lábamat taposó bakancsokig. A fotocella udvarias elektronikájáig. A zebra mellett integető nagylelkű autósig. Súlytalan és észrevétlen kóborlás. Lakatlanul a ruhák alatt.
Saját időszámítás és bioritmus, új szokásokat alakítok. Álomfűzért morzsolva suttogok fohászt a wekker zengő kalapjához.
A szakadékba kiáltom minden titkomat. Némán nyeli artikulált öszinteségem a sötétbe olvadó mélység. Már le sem kell ugrani, minden tettem és misztikumom halálra zúzta a csend. Átlátszó, súlytalan körvonal várta a tompa puffanást. Minden hiába.
A fizika lehunyja szemét. Feljön a hold és én lassan hazasétálok.
Árnyékom erőt ad, lépésem hulló falevél.

Egy bűnös mindenható érzés. Mindenkinél okosabban. Mindennél pontosabban. Könyvből olvasva az életet. Rámosolyogva a szereplőkre. Kalapot emelve, esernyőt lóbálva. Elegáns istenlélekkel. Könyörülettől és szánalomtól túlcsordulva.
Tudva a következő lépést, szemtelenül ásítva a tömeg arcába. Később majd bűnhődöm, talán éppen ettől annyira élveznivaló az egész jelenés. Minden grimasz és testmozdulat. Az egybeolvadó táncmozdulatok a közlekedési lámpák emberfolyamában. Élvezem a koreográfiát, a rutinos vonaglást, az elvétett gyakorlatokat.
Hátra fordulva is olvasva a gondolatokat. Hajnali hangulatingadozás a reggeli kávé fölött. Munkahelyi stressz az ebédidőben, vizsgadrukk és láncdohányzás. Szerelem a mozgólépcsőn.
Minden kisimult, leegyszerűsödött, mint egy hatoldalú kocka elvetése, mint esőben eresz alá hajolni, vagy beállni a sorba az újságosnál.
Jobban esne egy frissen sült baguette-álom, helyette ablakra lehelt párafoltok olvadó karikái vígasztalnak. Újabb százszavas kudarcba fulladás. 

Egy egészen apró pontot szemlélek. Lenn, talán a tengerszint közelében. Zuhanás közben is szugerálom. Szánom és becézem. Amorf alakját elnevezem, elhelyezem a teremtés láncában.
Én vagyok a katasztrófa, izzó testem az asztalra csap és csenddel fegyelmez. „Majd meglátjátok!” – így fenyegetek.
A nehézségi erő gyorsít. Hajkoronám süvítő láng, üvöltésem durranó, tompa visszhang. Eltakarom a napot, árnyékomban a csend várakozik. Béke a jövőm, jelenem csupasz fájdalom. Csontvázra vetkőzött pusztítás, bekötött szemmel kivégzés.
Mégis egyedül rád figyelek, alakodhoz közeledve, arányaidat méregetve. Kozmikus rajongó, plátói szerelmes. Egyedül te fogsz majd hiányozni a szentimentálisan lakatlan univerzumban. A legyalult felszín szenes maradványai közt, csillapítva a lelkiismeretfurdalást.
Minden olyan gyorsan történik, és nem lesz, aki elmesélje. Egy pillanatra átölellek, s a hamut könnyezve a légkörbe tüsszentem.

Mindent köszönök! Csókolom. Kezed.
A bölcsességet rongyokba csomagolva vándorbotra tűzöm, vállamon cipelem. Tőled már csak egy csók-gesztust remélek. Hamubasült helyett. Hidegen, kimerevítve. Összegyűrve, zsebretéve. Mint régi dagerrotípia, fakón és tépetten őrizve emberöltőkön ívelve.
Gondolom vissza sem kéne nézni. Csak távolodni. Naplementében fennkölten. Amolyan vadnyugati pisztolyhősbe bújva, mindenre hideg mosolyt dobva. Szememben a megtért mészáros, bosszúvágytól mentes szentlélek.
Számolom a lépéseket. Segíti a koncentrációt, változik tér, idő és napszak. Holnap már csak másnapos fejfájásnak gondollak. Takaró alatti üres légbuborék. Sértően könnyen felejtek majd, olajozottan hullanak a szépségek. Lehúzom a vécén, a bögrében maradt zaccal eresztem a lefolyóba.
Tervszerűen, hidegvérrel. Az operáció sikerült, az idegen rész eltávolítva. A beteg szabadlábon.
Mellékhatások tekintetében...nagy a zaj.

Mesébe illően akarok hazudni. Ártatlanul és boldog végkifejlettel. Kártyaként keverem a szavakat, mint érmét forgatom ujjaim között tollam. Ne higgy el engem, nevess ki, legyints utánam és ébredj fel!
Minden egy pillanat műve volt. Akár egy bűntény, egy villanás alatt elkövetett apró tolvajmozzanat. Észrevétlen, változatlan minden. A megfelelő ritmus és mozdulat. Beleillik a sodrásba, beleolvad a pasztellszínes hullámzásba. Az álca maga az őszinteség, a megszokott szemek, kézmozdulat, később ölelés.
Most így mutatom magam. Hazudom a meztelenséget. Előtted áll saját alteregóm, művem főszereplője. Csodáld a monológját, érezd a hangsúlyokat. Kényesen figyel a vesszőknél, elindőzik a pontoknál. Alázat és érzékenység lengi körül.
Bevégzi a feladatot, gyöngéd hóhérként csikarja a katarzist. Egyedül a taps marad el. A boldog leleplezés jutalma. Itt minden folytatódik, tovább dolgozik, lüktet, dörömböl, hisztizik, sikoltoz.
Közönyösen fogadom a sikert. Hát erre is képes vagy!

Nem tévedtél el, mert még azt sem tudod merre vagy. Talán egy autóból kidobva az útszélén, fejeden zsákkal, benne kócos hajjal. Az értelem értéktelenné válik, az ösztöné az utolsó szó.
Szagokat követsz, ösvényeket képzelsz a sűrűbe, a sötétség mélyén fénycsóva a délibáb. Ágak ropognak a talpad alatt, pókhálókon gázolsz keresztül, gőzölgő leheletet termelsz. Illanó élet vagy, leendő szerves tápanyag. Az avar rád szomjazik. Nincs tápláléklánc. Nincs ragadozó, vagy növényevő. Túlélő van és tenyerekbe temetett arc. A gyászt körforgásnak nevezik, az újjászületést tavasznak.
Áruló szemfehér villan. Vérág és lüktetés tart ébren. Vizenyős horizont, homályos, fókuszpont nélküli riadalom. A lélek lehetetlent kíván. Ideje mesébe foglalni a végtelenséget, aztán jöhet az egyhangú belenyugvás. Álomtalan közöny. Céltalan alvás. Lassan zsugorodnak a szövetek, fakulnak a színek. A mozgás ritmust téveszt, s végül apró rezzenésekre omlik.
Az élet csak csendben megtörténik. Visszhang és nyom nélkül.

Ki akarom díszíteni az egyszerű szavakat. Amikről máskor hallgatok, amik mögé a gyötrelmet tuszkolom. Ahonnan előhúzom az élére vasalt nosztalgiát, naftalinszagúan és elfáradt textilszálakat.
Tenyerem ellenőrzi az iktatott emléket, s az eredményt az agyba küldi megfelelő válaszreakció reményében. Minden olajozottan működik. Neuronok és szívdobbanások, klisés könnycsepp a szemcsücsökben. Most nem akarom, megállok, villanyt kapcsolok, zajt csapok, talán még valami vidámat is dúdolok. Már alig érzem. Hideg kezek, mindenütt hajhullámok, halk cérnahang. Ezt a mosolyt még el kell nyomni, holnap már ügyesebb leszek.
Meg akarom tagadni, elárulni, monumentális, teátrális módon, ahogy a barokk képeken az arcokra festik az érzelmeket. Fogcsikorgatós homlokráncolás, megfeszült nyaki ütőér, lesütött tekintet. Kilépek a repedezett vászonból, felordítok a fájdalomtól. Megrázom magam és várom a hajnali záport.
Mai katarzisom szomorúbohóc.

Próbállak felidézni, mesébe foglalni. Egészen az elejétől, az első szót, a szó előtti első gesztust és felismerést. Azt a kincstaláló pillanatot, amikor még tisztában sem vagyunk a jelen súlyával. Amikor a naplóba firkált, jóllakott múlt megszületik.
Tenyeremmel görgetem, leheletemmel lágyítom, kidíszítem. Fikcióvá érlelem, számba veszem a tökéletes szavakat, büszkén ízlelgetem, mosolygom kifinomult ízlésed. Minden olyan egyértelműen történik, robogunk a beteljesülés felé. Lassított egymás felé szaladás, lobogó hajkoronák, ölelésbe csattanás. A tömeg pedig ujjongjon, mert ez most az én múltam. Semmi taps és ováció, csak az a sóhajtós, szívdobbanásos mellékszerep. Ami az intimitást még nem zúzza rommá.
Az utcakövek között pedig apró zöld növények nőnek, azt szeretném, hogy virágozzanak, tavaszba kódolom az emléket. Habosfelhős, kékeges, változékony. Halvány levendulaillat dereng. A tenyere langyos, nem szorítom. Húz magával, érzem ahogy kifejti az erőt, fizikumával csalogat. Sietünk a végtelenbe. Hetedhétország, Üveghegy, kurta farkú malac.
A legkisebb fiú pedig csak ül egy kényelmes székben. Jelenét kortyolja, egyik szemében könnycsepp, a másikkal még mindig álmodik.
Azt hittem, a mesék szépen végződnek.

Hát ilyen az újjászületés? A hófehér falak között már a hegek sem látszanak. A lerakódott sérelmek leheletbe burkolóznak és az első szellőztetéssel távoznak. Mész-szag és puha szőnyeg, minden olyan purgatóriumi. Amikor még nem tudod, hogy a pokolban, vagy a mennyben végzed. Izgalmas és egyben ijesztően magányos.
Talán éppen a várakozás rejti a megtisztulást. A türelem eleganciája, az egyenletes légzés jutalma. Nem aranyszélű borítékban, bársonypárnán, vagy prüszkölő ló hátán ziháló követ remegő kezéből érkezik. Nincs titok, ami megsúgandó, nincs végkifejlet, tanulság, jutalom.
Csak az idő múlásának nyomasztó érzékelése. A belső kényszer a cselekvésre. A fehér falak színesre fröcskölése.
Aztán egyszer majd megint vége az egész történetnek. Mint egy ollóval elvágott filmtekercs, ahogy a celluloid hirtelen visszaugrik és rugózik még néhányat mielőtt teljesen mozdulatlan lesz. A gyakorlott kéz aztán új tekercset fűz, és megcélozza a sötétben lógó fehér vásznat.

Az árnyékban kereslek. Utolsó ötlet, zakatoló mánia, figyelmeztető gyomorgörcs. Volt időszak, amikor minden szavam neked dicsekedett, elismerésedért térdepelt, figyelmedért nyüszített. Mostanában próbállak helyettesíteni. Új arcokkal, friss élményekkel. Eldöntöm, meggyőzöm magam, füllentek. Higgadt önámítás, kacskaringós lélek. Végül mindig hozzád lyukadok. Bonyolult, veszélyes labirintus túléléssel a célban.
Indulatból neked ugrom, kutatlak, szétdobállak. Összetépve kukába hajítalak. Felemlegetlek, körülbelülre idézlek, szidlak.
Belefáradtam a módszerekbe, az eltelt évekbe. Csak most még utoljára...az árnyékban kereslek.

Az az ember ott sír. A tömeg szélén a parkban. Észrevétlenül hüppög és belefekszik az avarba. Gesztenyét gyűjt, figurát épít és játszik. Egyre nagyobb nyugalommal mozognak karjai. Teste átlagos lélegzetvételre vált és felejteni próbál.
Ez az ő otthona, titkokat rejt a kérgek alá, amik lassan évgyűrűkké tömörödnek. Odvak és gyökerek közé mosolyog, sáros ujjnyomot hagy az ágakon. Talán még hamvas nimfákkal is felesel, hallgatja a rothadó talajt, az alvásra készülő férgek fészkelődését. Számolja a költöző madarak V-betűit, az egyre fogyatkozó napsütéses órák számát.
Megszaggatja rongyait, higgadt és artikulálatlan szidalmakat ordít az ég felé. Fáradtsága az átkokkal érkezik, elveszíti egyensúlyát és görcsösen nyel egyet. Szájából a párafelhők békés kéményfüstként emelkednek egyre feljebb.
Lassan nyugovóra tér, hatalmas, színes levéltakarót húz magára. Szakálla tarka bokor, mellkasa tüskés kacsrengeteg.
Ködbe csomagolja a szürke fagy.

Én vagyok a kirakat-ember. Meztelen merevséggel várom az újabb feldíszítést. Fakó testem divat után kiált. Egy távolban eldöntött ízléses összeállítás, a raktár felől érkező két ügyes kéz. Még egy utolsó gallérigazítás fellépés előtt.
Ma azért dolgozom, hogy üzletet csináljak, hogy kiénekeljek egy pénztárcányi kedvet, levadásszam a gyenge lelkeket, a "marossznapomvan" fazonokat. Messziről látom őket az üveg mögött. Látszólag sietnek, szürkén pózolnak. Megkoreografált vásárlási násztánc, szégyellős kéretés, utolsó lehelet az átlátszó felületre, s máris benyitnak.
Néha szeszélyesek és makacsak. Napokig elkerülnek, távolról figyelnek, de megtanultam várni. Élvezni az anyagot arányos alakomon, az árcédula szurkáló bizsergését. No meg ott a csuklómon kopogó csipogó. Délben a legszebb minden. A legtöbb ügyfelem táplálkozik, hozzám pedig bekúszik a csendes napfény. Bábuszieszta, ilyen lehet a mennyország.
Vizsgálom magam, kopások és repedések, a turnék és a rendszeres áthelyezések megviselik porfestett pasztell testem. Egyesek háborús veteránként dicsekszenek, feltűrt ingujjal, lábfej nélkül, rövidnadrágban. Csodálom őket, egyfajta szánakozó csodálat, amiben kevés az őszinte, mély együttérzés.
Állj meg és nézz rám! Ezt ordítják üres szemeim. Csámcsogj és vesézz! Mérj végig! Élvezz, irigyelj, akarj!
Nyiss rám, s talán ma olcsóbban megkapsz.

Hideg kezek a lapok között. Sustorgó, lassított pörgéssel fogynak a fejezetek. A történet bekanyarodik a boldog megoldás felé, jön a jutalmas lezárás, a hátradőlt kényelmes szálelvarrás. Minden kikerekedik, hanyatt fekve elszunnyad, elbambulva felhőtszámol, hunyorog.
Egy picit még torkotköszörül, s vidáman katarziskodik messze minden poros, földi játéktól. Ennyire egyszerűen megy minden. Szűk szobában is mérföldes szívvel, a megszokott berendezési tárgyak láttára. Mackónadrág és kötött zokni, utolsó fészkelődés a bemelegített fotelben.
Érkezik az utolsó oldal, s az utolsó mondat. Ölben pihenő, birtokba vett univerzum. Gerincét szagolom, betűit ízlelem, forgatom, simogatom. Nem lehet, hogy ennyi, hogy megint én, megint itt.
Hazudj tovább, csak míg elalszom, a sötétben csorgasd fülembe az utolsó hepiendet!

Legyintve tűrni, elegántos mozdulattal. Valami kizökkenthetetlen, hűvös angolsággal. Vállat vonni és egyet ceccenteni.
Jó volna. Helyette itt a másik közhelyes véglet. A szűnni nem akaró töprengés, nyikorgó agyvelőhangok, lüktetés, álmatlanság. Hajnali táskás szemek, homályos szürke fények érkeznek a szem mögé. Itt az ajtó, ott a lépcső, étel a hűtőben. Most ennyi is elég. Keringőnek álcázott egyensúlykeresés, fohász a pohár vízhez.
Ujjaimmal kidobolom az eső ritmusát, hallgatom az őszt. Hideg kezek a pulóver alatt. Céltalan várakozás, elhessegetett gondolatok, milyen szépen múlik az idő. Tikk és takk, pörögnek a másodpercek, egyre távolabb jutok, percről percre könnyebb. A bűn feloldódik, ablakra lehelt firkaként olvad egyre apróbbra.
Már csak a maszat marad, az ujjbegy árulkodó zsírja, csíkok és görbék, szaggatott párhuzamosok. Nincs mit tenni, hátradőlök és játszom.
A mosolygödröcskék teszik, amit kell.

Még mindig hallgatok. Bűnösen, a szoba árnyékos részeibe kuporodva. Nem kell napfény, mindig csak összezavar.
Halomnyi könyvben keresem a válaszokat, pörög ujjaim között a szépirodalom, mint hitvány szemfényvesztő kezében egy csillogó érme. Eltereli a figyelmet, s mégis fitogtat, bölcsel, vagy csak egyszerűen és felszínesen szórakoztat.
Ezek most megint amolyan csöndes, sötét percek. A gyilkos rádöbben tettére, kémleli a hangtalan vért, alakzatokat képzel bele, figyeli ahogy alvad és sötétedik. Figyeli a mozdulatlanságot. A zongorista ujjában érzi még az utolsó leütött csontbillentyű hidegét. A húr rezonanciáját még sejteni véli a fül, miközben végleg elolvad az utolsó nesz.
Talán létezik üres várakozás, kitöltetlen percekkel, közönyösen, üresen, céltalanul. A tett utáni pillanatban, a markáns gondolat megszületését követően.
A bűn mindig csak nézőpont kérdése, ezzel nyugtatom magam. Egy nagy sóhajtás kell, s visszailleszkedem a társadalomba.
Mindenki csak rám vár.

Hát ti mindannyian? Ahogy itt vagytok körülöttem. Hallgatással árultatok el. Szépen lassan, kevés szeretettel öltetek. Feltűnés nélkül, csendben székeiteken ülve.
Tétován, nem megbántva forgatjátok hátamban a bökőt. Itallal kínáltok, mikor nem szomjazom, kenyeret törtök teli hasamnak. Elromlott minden. A közös nyelv, az évek lerakódásai és gyűrűi. Fakuló párbeszédek, közösen áthallgatott csillagszámolós éjszakák.
Emlékek maradtak, túlszaturált, egyre kalandosabb képek és mozdulatok. Egyre rövidebb párbeszédekkel, sok nevetéssel. Ezeket megtartom, s így vonulok. Büszkén, sírban is egyenes háttal, naivan veszem a levegőt. Perverz feltámadást tervezek, belekontárkodva a gyászba, mutogatva és leleplezve, mint egy gyermek. Kicsinyes bosszúvihogások közepette. Mert ezt így nem szabad, mert ez így a másvilágon is kiábrándító.
Fennkölt árulás, udvarias bocsánatkérés. Neszeneked.

Várok a véletlenre, várok a hullócsillagomra. Haljon meg most értem. Brutálisan, robbanva, pusztítva, izzón és hirtelen. Felperzselve körülöttem a sötétséget.
Parázsát tenyeremben kapkodva kívánom az attrakciót. Életem dobpergéses világszámát. Hökkenés, taps és megkönnyebbült mosoly követi majd. Igazi fordulópont lesz, kezdete a hepiendnek. Zöld fénye megváltóként dicsekszik, csodákról mesél, legendába szövi röptét, s egy szélhámos vigyorával nyugtat. Minden rendben lesz az eltitkolt vágyakkal, remegő szemhéj mögött álmodott mesékkel. Holnap kezdődik a varázslat. Semmi köpenyes, pálcás illúzió, csak komoly valóraváltás s hitetlen szemdörzsölés.
Ennyire egyszerű ma az életfilozófia, csupa fényes pötty. Dermedt bambulás a ritmusos ciripelésben. Elkeseredett szerencseima, tétova fohász.
Sült galamb az éjszakában.

Mindentől fél, sötétbe bújik, reszket. Remegő kézzel gyilkol, lassan nyugszik. Túlélő harc a démonokkal, falra vetült árnyékokkal.
Menekül, kapkodja tekintetét. Zseblámpacsóva és kevéske holdfény. Még mindig itt vannak. Türelemmel várnak, falon kúsznak, szennyes közé fúrják amorf testük. Hangtalan terror, fenyegető sziluett.
Megvéd majd a hajnal, a hősies szürkület. Csak még addig. Izzasztó ökölmorzsoló várakozás. Villanó szemfehér, szisszenő visszaszámlálás.
Meg kell történnie. Elegáns véráldozat, melyet egy éjjeli történet betakar. Reggel már csak a rossz levegő marad, dohos, bordó hártyák és erezet.
A huzattal távozik az ösztön és a szag.

Akarok egyáltalán felejteni, vagy tényleg nem is tudok. Nem is tudnék. Félek felejteni, inkább ragaszkodom. Emlékbe, álomba, továbbgondolt történetbe, kívánt sorsba, jóslatba. Vágyak rángatják a javíthatatlan marionettet. Ma elfordul, holnap magába roskad.
Megint mesél és egybefűz. Nosztalgiával tartósít az idő ellen, a szuvas fogyatkozás ellen. Lakk a pudva és rothadás ellen, micsoda mézzel nyakonburított hagymáz. Élvezem az ízét, sokáig öblögetem, oda és vissza, a szájpadláshoz simítom, egészen az agyvelőig szívódik. Máris elegánsabb a hétköznap, homályosabb a kilátástalanság, a képzelet kinyúl a képernyőből és fültövön vakarint.
Azt hiszem egy mosoly a minimum. Nem őszinte, de annál életmentőbb. Aggódni pedig majd egy szürke pillanatban. Addig pihen a felnőtt.
S játszik a gyermek.