Szigetek

Hát ilyen az újjászületés? A hófehér falak között már a hegek sem látszanak. A lerakódott sérelmek leheletbe burkolóznak és az első szellőztetéssel távoznak. Mész-szag és puha szőnyeg, minden olyan purgatóriumi. Amikor még nem tudod, hogy a pokolban, vagy a mennyben végzed. Izgalmas és egyben ijesztően magányos.
Talán éppen a várakozás rejti a megtisztulást. A türelem eleganciája, az egyenletes légzés jutalma. Nem aranyszélű borítékban, bársonypárnán, vagy prüszkölő ló hátán ziháló követ remegő kezéből érkezik. Nincs titok, ami megsúgandó, nincs végkifejlet, tanulság, jutalom.
Csak az idő múlásának nyomasztó érzékelése. A belső kényszer a cselekvésre. A fehér falak színesre fröcskölése.
Aztán egyszer majd megint vége az egész történetnek. Mint egy ollóval elvágott filmtekercs, ahogy a celluloid hirtelen visszaugrik és rugózik még néhányat mielőtt teljesen mozdulatlan lesz. A gyakorlott kéz aztán új tekercset fűz, és megcélozza a sötétben lógó fehér vásznat.