Szigetek

Törött szárnyú remegés, könny a kíntól. A fizikum, a hús, a csont roncsolása. Nyilall, villámlik és felsikolt. Farkasként vonyít a Holdra, táguló pupillával öklendezi a lélek gyilkos ösztönét.
Összeroppantom a világot, a fájdalom törvényei miatt, az egyensúly és a szimmetria miatt. Habzó szájjal káromlom az egész földi oxigénalapú vibrálást. Céltalan és jelentéktelen túlélés, bűnhődés, emlékezés.
Hát ennyi az egész. Egy görcsberándult párnákkal vívott tangó. Izzadt, rögeszmés szenvedés, nem érzékelt fáradtság, ziháló visszhang.
Most. Meg most. És most. Ütemesen fordulj, harapj a dunyhába, a gyűrött lepedő fodrai közt keresd az ördögöt!
Megint elsötétül, megint gyöngyöz, megint habzik.
Elfáradtam.

Az az elkeseredett öröm a reggelben. A kánikula előtti hűs napsütésben. Rettegve érzem az első gyöngyöket homlokomon. Keresem az utolsó huzatos sarkot, a maradék éjjeli szelet, ami már felmelegedve, térdencsúszva érkezik. Rajtam még segít, még utoljára érzem, bőrömön végigvezetem, táncoltatom, szőreim közt befogom.
Nyakam tekerem, hajam odafordítom. És belekap…belekap és kócolja, mint a nagyok. Mint a sarkokról induló, végtagokat fagyasztó, halmazállapotokat változtató, jegesmedvéken és pingvineken táncoló bölcs világutazó fuvallatok.
Aztán ő is elfáradva adja meg magát a hőségnek. A padlóra rogyok, szagolom, kutatom, kezeimmel érzékelem, de semmi. Végigcsúszik a kövön, gyorsan és erőtlenül szétterül, megremeg, és egy nagyot szusszan.
Most megint minden mozdulatlan, napfénybe dermedve próbálom elfogadni a délelőtti hőséget.

Fogva tartanak az üres frázisok. A boldogan éltek, míg meg nem haltak-ok, a vihar előtti csendek, az első látásra szerelmek. Az idő mindent megold-ok, a nem érdemel meg téged-ek. És persze, ami nem öl meg mindig erősebbé tesz. A sebeket hegek váltják, majd a hegek helyén fakó vadhús ráncosodik érzéketlenül.
A gondolatba göngyölt kísértés, a beágyazott álom, a tarkón kiizzadt sós testcsepp. Lehetetlent kérsz mindig. Csak egy fokkal haladja meg erőm, mindig hiszek a kudarc elkerülésében. A maximumban és a sikerben. A küzdés segít elkerülni az unalmat és táptalaja az álmodozásnak. Minden adott egy színes kis élethez.
Aztán holnap megint fel a fejjel! Újra naivan, épp kiszállva a pelenkából, pirospozsga és tátott, nyáladzó száj. Besüt a fény az alkotáshoz. Ez igazi napfény. Nem alvás közbeni hassüttetéshez való. Nyugtalanító, lábrázós, kutató. Körülvesz a giccs, körülvesz az unalom. Ideje szüretelni, darálni, préselni, forralni, keverni, erjeszteni! Átalakul a rácsszerkezet, átkenődnek a színek is.
Aztán az első kortya mindent elárul, a munka közben máshogy illatozott.
Hát egyszer élünk. Üresen, bevált mondatok mögé bújva, kudarcot megtagadva, villanyt kapcsolva, hazudva.

Olyan rossz érzés a csendbe belesuttogni. Mégis muszáj, mégis hamar unalmassá válik a mozdulatlan hullámhossz, a rezdülésmentes levegő. Főszereplővé válnak a zörejek, a háttér eddig meg nem értett zajai.
A szokások túszokat ejtenek, bekötött szemmel nyüszítenek a sarokban, míg elrablóik izzadva ordítanak a végtelennel. A holnapi napkelte színei már fakóbbak, kevésbé festik pirosra a szem elé tartott tenyeret. Inkább amolyan rózsaszínes melankóliát lehelnek csak, langyos aszfalt, harmatfoltos lábnyomok.
Már csak a vihar maradt, a sötét felhőkből zuhanó messiás. Az örömhírt pusztító szél hozza. Lágy hajtásokat gyilkol, szemetet görget, kötött pulóverekbe bújik, majd elmenekül. A sistergő nesz aztán lassan kopogássá alakul. Nyugodtan és türelmesen festi pöttyösre az aszfaltot. Türelmét veszítve a világos foltokat is sötétre satírozza, tócsákba gyűlik, fröcsög, a lejtős területeken messzire szalad.
Meg sem érdemeltük, nem is volt itt az ideje, s mégis fellélegzünk természetesnek gondolva az áldozatot. Még egy fáradt köszönömöt elmormolunk, majd farzsebbe tuszkolva hallgatjuk tovább a zajos könyörületet.

Meg kell törni a csendet, a fehéret, a simát. A nem visszhangzót, a fodrok nélkülit, a széltelent. Itt az idő valami mást csinálni, kizökkeni, hökkenni, összeborzolni. Megágyazom az izgalomnak, jön a tátott szemmel álmodás, csupa életből ellesett, meglepő fordulattal. Fáradt és bölcs ébredéssel.
Új hatalom gyülemlik ökleimben, megrészegít a kánikula árnyékában állva az érzés. Teremteni fogok, bizsereg már bennem, szikrák nélkül folyik lassan körbe a mítosz. Oszlopba sem kell vésni, vagy festményen méltatni. Megmosolygott, ellegyintett történet támad, mint valami rajzfilmes anticiklon. Játszi életveszéllyel, fordulatok nélkül merészen érkezik.
Múzsák irigylik nyers erejét, s háta mögött pletykát hadarva összesúgnak. Pedig még fogalmuk sincs hatalmáról, sorstól és véletlentől kapott tanácsairól, romantikus illatairól, realista gőgjéről.
Minden összeáll lassan, hogy hinni lehessen. Cselek és búvóhelyek kipipálva.
Kész a szakadék a szerelembe zuhanáshoz.

A zárka magánya új dimenziókat nyitott. Új színeket kevert a rabság, lekottázhatatlan dallamok, izgalmas illatok gomolyogtak.
Szavakat kellett volna kitalálni rájuk, gondolattal is alig lehetett bírni a változást. Mégsem szabadott tenni semmit. Nyomot hagyni, árulkodni. Titokban kellett tartani, amíg csak lehetséges. Amint rájönnek, elveszik. Kérdés nélkül, erőszakkal. Mit érdekli őket a tartalom, a törékeny mozdulatok.
Sötétben fürdik a nyugalom, sziréndallal szerelmes álomra csábít. Hazudik, s mégis sikerül. Megint kezdődik egy utazás, s máris látni a végét. Harmóniában végződik, filmekben utánzott csókkal és felébreszthetetlen mosollyal. 

Egyszer csak feltalálták. Inkább talán felfedezték, ahogy a tüzet is, csak néhány nappal korábban. Egy sikertelen vadászat után, vagy a sziklafalon lévő barlangrajznak támaszkodva.
Hümmögés, hörgés, agresszív kézmozdulatok kíséretében, miközben lassan besötétedett.
Nem volt rá jel, vagy véset, nem foglalták táncba, sem fohászba. Kezdetben titkos szégyen volt, kényelmetlen, motoszkáló érzés legbelül. Gyomorrontásnak is gondolták néhányan, furcsa bélmozgást okozó végzetes bogyóevés, ősszúnyog csípésének elvakart seblüktetése. Magányos kín volt, elmagyarázhatatlan, gyógyíthatatlan. Elvonulást és szemlélődést kívánt, zengő ordítás jelezte a megvilágosodást.
Aztán a hazafelé úton megszületett az első mosoly is. Megkönnyebbülésnek hívták. Fáradt szemek, végigsimított halánték.
Már messziről figyelte alakját, ahogy gyűjtögetés közben ringott csípője, gubancos haja az ágakba akadt s nyögdécselve villantotta fogsorát. Vallomásról persze szó sem lehetett. Lendült a dorong, s a tompa puffanást villanásnyi nyikkanó sikoly követte. Gyöngéden magához ölelte, majd a bokrok mögötti árnyékba húzta.
Még néhány jégkorszak a romantikáig.

Ez a vaníliás kókusz kísér mindenütt. Valami átok-illat, rögeszme, hallucinált ingerkupac. Talán egy álomból érkezett, vagy a véletlen élethalálharcot vív, s az utolsókat rúgja. Mindenesetre aggasztó érzékelés, fülledt, nyári vihar előtti csendes mosolyként személyesítem.
Veszélyezteti a józanész minden bugyrát és a tartalékok titkos rekeszeit. Színek érkeznek, először észrevétlenül. A legélénkebb lilától a halvány barackig, félek, hogy már nincs menekvés. Egészen bódító, szédülést hozó dimenzió. Csapdát állított a természet, vagy valami hasonlóan befolyásos, megnevezhetetlen titkos hős, göndör kamasz.
Azt hittem ellenállok majd, vagy legalább mímelem a felháborodást, most még sincs szavam a tiltakozásra, csak egy huncut vállvonás. Eltakart szemek és hazugság a mindent tudó tükörben.
(Már csak a holnapi szikra hiányzik, s robban a lélek.)

Sokáig csak álltunk egymással szemben és vártuk, hogy valami megtörténjen. Valami rajtunk kívül álló, minket mellőző és figyelmen kívül hagyó esemény. Valami, ami eltereli a figyelmet, megszakítja a kínos csendet.
Aztán persze abban a néhány percben semmi sem rezdült, nem tudtunk félrenézni, másra figyelni, zajok és idegen mozdulatok mögé bújni. Egyszerűen kiábrándító üresség volt mindenütt, nekünk pedig minden közölhető szavunk elfogyott. Csak vártunk, mint a megjósolt világvége utolsó pillanataiban. Amikor már mindenen túl van az ember, mindenkitől elbúcsúzott, megtette a dolgokat, amikre ideje volt és szeretett volna. A fennmaradó dolgokról pedig bölcs és érett lelkülettel lemondott.
Mégsem ez volt a legrosszabb. Mert itt most mindennek vége szakad, el kell kezdeni megint cselekedni, új szavakat használni, új embereknek hinni. Belevágni a legnehezebb, ez a pillanat, az elköszönés hátrafordulással kombinálva. Aztán majd még az esték, a hangtalan sötét éjszakák, amikor szép álmokért könyörgünk.
Lassan. Nagyon lassan haladunk.

Egy-két jól sikerült ölelésért adtam el lelkem utolsó darabjait. Az Ördög tudja, megérte-e...A fel nem ismert boldogságban hiszek, a rejtőzködő jelenben.
Rút fák takarják az erdőt. Karcsú C betűt ragyog a Hold, s vétkeimet számolom a csillagok közé pöckölve minden keserű fintorgást. Holnap már új dalt kottázunk, s kezdünk lalázni. Szólamonként, a hajlításokra külön figyelve. S végül mindenki hazafelé tart, éjszaka a múlttá zsugorodott tegnapon remegve, izzadva gondolkodik. Ennyi kudarcot el sem visel a józan ész, gyorsan álmodj mellé valami derűset, valami elvarázsoló legendát. Amit majd tovább mesélhetsz, ami figyelmet követel, sikítást, felhördülést és áhítatot.
Az Ördög az tudja. Cinkos nélkül is tökéletesen szövi terveit. Ölelésbe bújik, érzést varázsol, múltat teremt és mesét mesél.

A zuhanás sokáig tartott. Szakállak nőttek ki, gyermekek fogantak meg, a levelekből avar, az avarból humusz lett. A naplementék lassan elvesztették szépségüket. Mindenre volt idő, egyre higgadtabban és precízebben kidolgozott tervek születtek. Kezdve a közeljövővel, s lassan egyre messzebbre merészkedve. Étkezésekről, szerelmekről, és a nyári hőség problémájáról.
A levegő egészen hűvös volt. Kellemes a testfelületnek, elnyomva még az izzadtság gondolatát is. Közeledve a végéhez langyosabb lett minden, egyre élesebben látszottak a felszín formái.
Mire elérkezett az idő, teljesen megnyugodtam. Nem kell most újabb életet pazarolni, drága lenne az áldozat, ennyi fejben sikeresen megoldott probléma után. Rutinos zuhanóvá váltam, sokszor már előre éreztem a föld szagát, s csak behunyt szemmel közeledtem. Hagytam, hogy az áramlatok finoman elragadjanak, olykor még csináltam néhány fordulatot is.
Aztán végül persze talpra estem, megráztam magam és elindultam hazafelé. Közben a kalandokra gondoltam, amiket sosem mesélhetek majd el. Bölcsebbé váltam az út alatt, lefogytam, megöregedtem, bajszom majdnem kihullott.
Már csak egy mély alvásra van szükségem holnap, aztán újra kell kezdeni. Nincs menekvés.

Hát itt tartunk. Mondjam, vagy mondod? Az egész annyira meseszerűen elromlott. Fohászkodtam én, tudod jól, s mégis valahogy csatornát váltottál, vagy épp nem volt hozzám türelmed. A lényeg, hogy mindig elkerültük, vagy félreértettük egymást. Vagyis te engem, mert te néma maradtál, nem volt mit félreértenem.
Csupa tétova monológ, jobb híján költői kérdéskupac, elhessegetett válaszvariációk. Téged hibáztatni nagy tévedés, ezt már rég megtanultam, sokkal inkább magamban kell keresnem a bűnt. Az eredendő mellé rakódott kisebb-nagyobb botlásokat, amiért idáig fajultak az események. Amiért kibabráltál velem, azazhogy nem te voltál, inkább te csak az voltál, aki hagyta megtörténni a rossz kalandokat.
Most persze már okosabb lettem, mégis itt ülök, s még mindig neked címzem a következő szót. Mindig csak a következőt. Aztán lassan egyre halkabb leszek, halkabb és fáradtabb. Míg végül már máshol járok. Ahol már ima helyett álomba menekülök. Szép álmokkal gyötör kegyes agyam, s reggel bűnt reggelizem, szidlak kicsit, aztán jön az újabb bocsánatkérés, jönnek az újabb kérdések. S te újra hallgatsz, hogy én megint hibákat találjak, újrajátsszak, válaszoljak.
Azt hiszem, már nem félek, nélküled is van tovább. A bűn törvény nélkül is bűn marad, a hit istenek nélkül is reményt ad.

Mint egy közeli rokon, úgy értem hozzá, csak tűzzel. Valami letagadhatatlan, elnyomhatatlan tűzzel. Összekötött minket a titok hiánya, valami mély, unalmasan egyszerű őszinteség. A múlt kedves kalandjai, és a démonok skandált sorai.
Vonzás volt ez, valami ősi, álmok mögé bújt hús-mágnes. Testrándulás, feltűnésmentes érintés, mindig csak egy utolsó ölelés, egy kedves, távolból kiáltott szó búcsúzás után. Mint két régi harcostárs, különböző világnézettel. Amikor kellett meghaltak volna egymásért, most pedig már külön nyelvet beszélnek. Mégis van valami cinkosság, valami kiirthatatlan ingerek mélyén dobogó megható önfeláldozás, figyelem, aggódás. A fáradt mosoly, minden egyes túlélés után, közösen szerzett sebek, közös felépülés. A fájdalom még a boldogságnál is jobban összeköt, erősebben ég bele a szervezetbe.
S most egy sóhajtással minden emlék felszabadul, előttem vibrálnak az ütközetek. Látom a még ártatlan reggeleket, s hallom a koromsötét éjszaka szótlan zokogásait. Számunkra történelem, ami másoknak titok.
A szerelem veteránjai lettünk mindörökre.

Mindig az eső. Mindig az eső szegi kedvét. A hajnali ereszkopogás utáni szürke reggel.
A lehangoló első éhségingerek, a hideg talp érzése. Csalódottságát a cseppes ablak mögé rejti. Hatalma mit sem ér most, gyengén és naivan görnyed az ég felé.
Évszázados magány öleli a falak között. Az állott levegő beeszi magát a bőrébe is. Naphosszat lélegzi, észrevétlen a változatlanság. Melegíti, máskor fejfájással gyötri. Meglangyosítja a pohárban álló tegnapi vizet. Az illatok megöregszenek, összefonnyadnak a plafon közelében. Mindent a víz irányít, a ritmusa, dőlésszöge, az összetétele.
Vannak bátrabbak, kényszerű hősök. Felhajtva a kabát gallérját, reklámszatyrot fej fölé emelve lépdelnek kecsesen. Esernyők forognak, lüktetnek végig a járdán. Megannyi elrejtett arc, száraz, mosolytalan fejtető.
Apró karikákat rajzol a tócsák felszínére minden hulló csepp. Megnőnek, összeérnek, szétszakadnak. Hipnotikus tánc a mocsokban, észrevétlen, monoton játék.
A gyávaság szárazon tart minden pillanatban. Felhőről felhőre terjed a hír, nincs visszaút.

Egy kalapács a fejbe, s vége mára mindennek. A csókért nyúló száj kísért, az elforduló női arc, egykedvű, néma kudarc.
Tipikus "ennek így kellett lennie" pillanat, magántragédia, ajakbaharapó fogsor, visszanyelt ordítás. Egyszer majd ebből is tanulunk, meglásd. Következtetések, bizsergő, bénító előítéletek. Éberség és tágult pupillájú, dzsungel mélyén születő félelem. A bölcsesség vérben, és könnyekben rügyezik, lassan neveli apró virágát a sötétben, illata mindenbe beleivódik, s fátyolos tánccal követ.
Őszinte a mosoly, amit egy hazug álom szül. Becsapottan, csapzott fejjel riadva a szürkületre. Megérte mégis lerúgni a paplant, farkasszem a virradattal, friss levegő és gépzaj. Kezdődik az újabb éberség, a tiszta gondolatok órái.

Mondd, hogy mindenütt jó. Hogy ki sem kell mennem az ajtón, matatni a zárban a hajnali vakság állapotával küzdve. Csak át kell fordulni, belekezdeni a következő történetbe, kicsit a szemhéjak mögé rejtőzni. Terüljterülj asztalka, fehér egyszarvú, toronyban trillázó hercegnő. Az az igazi szőke, hosszúfürtű fajta.
Elvicceled megint, fordíts csak hátat, zavarj el aludni, önts rumot tejembe, játssz valami lágy Beethovent! Nevelj fel, tégy bölccsé, kontinensek csavargójává, fűben heverésző urasággá. Írjunk sorsot végre, íróasztal fölé görnyedve, mint a nagyok. Egy üveg fanyar borral, résnyire nyitott ablak mellett. Mindig csak az eleje nehéz, aztán egyre könnyebb a hazugság. Oldalról oldalra romlik el a fikció is, idomul minden a környezethez. Realista bosszúhadjárat, régi tölgyfatuskón lefejezett álmok.
Az évszakok telehordják szerves hulladékkal, férgek járják át, jóllaknak, szaporodnak. Rücskös, sápadt fintor bámul az égre.
A levelek majd betemetik, múlik az idő, rohad az avar.

A robbanás utáni zúgás vagyok. A törmelékben visszahulló legapróbb szilánkok pattanása méltat. A kráter aljában pihenek, behorpad a földgolyó s én csak nevetek. Figyelem a pusztulást, a kisimult rücsköket, a fülre tapasztott véres tenyereket.
Az utolsó poros örvénnyel távozok, megérintek még utoljára mindent. Hogy emlékezzek, hogy raktározzak és anyagot gyűjtsek a nosztalgiára. A falba karcolom szimbólumom, vakolatot morzsolok, repedést ölelek minden emberi építménybe. Mit képzeltetek?
Minden sokkal egyszerűbb így csupaszon, kevesebb az akadály, lágyabbak a lépések. A csikorduló kavicsok csilingelve nyikkannak.
Nagyszerű, közös nyelvet alkotunk, feketébe öltözve, ruhákat szaggatva ünnepeljük gyengeségünk. Hát ezért jöttem. Korszakot alkotni, áldozni, nem hozni, csak vinni. Számokat ragasztanak rám, könyvekben mesélnek, fotóznak, kiszíneznek, kikérdeznek.
Emlékszem még a csend előtti utolsó zajos pillanatokra, a rémült, dermedt arcokra, a menekülő hátakra.
Helyreállt a sok szívritmus, s fűcsomók unatkoznak síromon.

Csöppenés egy más világba, vibráló villanykörtékkel az égen, felhőkön botorkálva. Minden rücskös, és dohos penész szagú. Keresve a kijárat feliratot, tapogatva a fal hegeit, pattogtatva a hólyagos mész réteget. Surrogó szőnyeghang minden lépés, olykor térdizületek kattannak, légszomjas torokhörgés visszhangzik.
Érzem, hogy a mennybe megyünk. A réseken vakító fények szűrődnek, némán és méltóságteljesen gomolyognak a megvilágított porszemcsék felületén. Lépcső koppan, sarkok és élek villannak nesztelen. Ki sem kell érdemelni, ma bűnösen hagyjuk itt a kudarcba fulladt kérdéseket.
Túlexponált valóság vár odaát, korgó gyomorral, nyugodt lélekkel. Köszönés helyett felém nyúl egy kéz. Baráti kézfogás, langyos tenyér, közepesen erős szorítás. Hallgatni kell most, csak míg a szék párnája felmelegszik. Titoknak nevezem, máskor meg hazugságnak. Ideje megnyugodni. Dúdolás nyomja el a lelkiismeretet, micsoda kellemes dallam. 

Rád már nincs szavam. Kifogyott minden energiaforrás, minden megválogatott kifejezés. Maradok a felszínen, nincs nagylevegővétel és mélyrebukás. Úszás a fenék felé, az iszapba túrva, felkavarva, kincsek után kutatva, széndioxidot eregetve. Buborékok közt szédülve gondolva a túlélésre, a tüdőlebenyek összeszorulására és a visszatérésre.
Maradok a felszínen, itt az oxigéndús, híg környezetben. Minden könnyebb így, tisztább a tekintet, egyenletesebb a légzés, könnyebb a járás. Markomban homokszemcsék kacsintgatnak, figyelik arckifejezésem, döntésem következményeit. Minden simára borotvált, napszítta formát vesz fel, elgyengült tárgyak és színtelen környezet.
Azt hittem könnyebb lesz. Most meg itt vagyok, s körülvesz ez a csupasz univerzum. Kavicsok hasítják a talpam, és visszhangos káromlásom nem kap választ. Oldalt fordulok, s fülelem a horizontot. Búgnak a hullámok, vallanak, sírnak, könyörögnek.
A mélyben megkoptatott emlékek ringnak, hínár közé bújva, bordázott homok alatt visszafojtva várnak egy lábnyomra. Formát törő, felszabadító mozdulatra.
Ritmusra jár a nosztalgia.

Ez már a távozás. A szavak majd csak ezután jönnek, addig olvasd ki a szemeimből, halld meg abból, ahogy a zsebemben kotorászok. Ez a remegés nem szokatlan, utolsó feléd húzó ingerek távoznak, izmokba ágyazva, idegpályákon menekülve próbálnak elbújni apró testi kacskaringókba, árnyékos csücskökbe.
Szellőn távozik, végigkúszva a parkon, át a városon, elhagyva az ismerős helyeket, az elraktározott pillanatok emlékeztetőit. A kabát kiürítve, papírfecniként összegyűrve venni célba a szemétkosarat.
Csupa terv az érzéketlen jövő, ájulásig tartó koncentráció, s végül megpihenés egy hajnali álomban. Holnap már jobb lesz, egyre távolabb jutok, s végül csak a haloványkék mesebeli hegyek maradnak, meg néhány képfoszlány fakón és gyűrötten. A hegyek mögül egy hang hallatszik, tónusát torzítja a légkör pora, mégis valami tudatalatti eszmélés fog el, régi történetekről, hosszú hajú, toronybazárt hercegnőkről, hőstettekről, vallomásokról.
Egy titkos átok gyötör, elkopott hétmérföldes csizmám alatt sajognak lábaim, s tudom, hogy minden hiába.

Dalolj már! Kezd csak el, a zárt ablakon is harsanj át, végig nagy házak folyosóján, minden élőlénnyel találkozva, kacsintva, krákogás nélkül, hamis hangok nélkül. Kiénekelve magasakat és mélyeket.
Mint madár a fán, kopasz fejeket látva, orrhegyek és kézmozdulatok, ideális ívek, torpanások, kócos titkok mindenütt. Hangonként érkezik a megkönnyebbülés, a távolságtartás boldogsága. Világgá csiripelt közönyös harmónia, faágak közötti összevissza perspektíva. Szívtelenül vidám fütty, levelek védenek a szégyentől. A lelkiismeret furdalásra is van egy dal, egy gyönyörű, andalító melódia. Nincs papírra vetve, hangjegygombócokba kódolva, vonalak között fürödve, hullámozva sorról sorra, olykor kifröccsenve. Az álomból jön, a tömeg zajából, a televízió sistergéséből, a hang nélküli intésből, a kierőszakolt bókokból.
A refrént még néhányszor így a végére, hogy karmoljon, kapaszkodjon. Hogy megmarkolja a fülcimpát és befészkeljen a csend következő néhány percében. Vérezzen a zajtalan térben, buggyanjon a lélekből, csöpögjön végig a padlón.

Hát végül féltékeny lettem mindenki másra. Itt vagyunk a szélén mindennek, láblógatva, fütyörészve. Megszaggatott ruhákban, gyásztól viszketve, sebesre vakarva, fehér körömvégeket alvadt vérrel megfestve.
Fűcsomók nyomják az alfelem, s végigbambulok talpaim alatt, a semmi szeme közepébe köpök, a nagy fekete misztikumon nevetek most. Csillog benne egy apró pont, vibrál és szikrázik, könnyeket akarok eregetni, fújni, mint a szappanbuborékot. Megformázni, szabadon engedni, felnőtté varázsolni, büszkének lenni, távolodni hagyni. Figyelni ahogy kipukkan, csettinteni, fejcsóválva sóhajtani.
Egy darab föld maradt már csak alattam, morzsolódnak a kavicsok, hullnak, örvénylenek, elmos mindent egy ásítás, hatalmas torkú univerzum. Itt végződik hát a kuporgás, a kukkolás, elfogy a sár, a por, sziklák és mohák nélkül maradva zuhanok én is utánuk.
Tényleg kapaszkodom? Markolom az uvula nyirkos felszínét. Válasz helyett kinevetem magam, s levélként táncolva hullok alá.

El kéne kezdeni máshogy is. Új metódus mögé bújva, kezet szorítva, derekat markolva. Nem a szavak mögé rejtőzni, öntudatos gondolatokban fürödve, elalvás előtt megnyugtatva a háborgó kedélyeket.
Új mozdulatokat találva, kiürítve a közeljövőt, b-terv nélkül belevágni. Szerencsejátékokat megszégyenítve, húst és vért kockáztatni. Lehetetlen ütemben dobogni, zakatolni, mindig előre nézni. Apró szusszanás a mosdó törött tükre előtt, belémtört foszlányok kínoznak a töprengő múltból. Az utolsó kilégzés a legnagyobb, elhomályosítja szomorú ikrem.
Leszámoltunk hát ezzel is, az ajtón túl meglepetés vár. Igazi térdremegtető, szemet felpattintó érzékelés. A kilincs elengedésekor kezdődik a varázslat. Kattan valami a tarkóm környékén, libabőr és egy ok nélküli mosoly követi. Közeledem a tömeghez. A lassú léptekkel, mint a sár a cipőtalpról, leválik minden kétely és félelem.
Megérkeztem, azt hiszem itt az idő.

Már csak az emlékekből táplálkozik, tartalékenergiával zakatol. Hátrafordul, befelé sóhajt és kilélegez. Újra egyensúlyban, újra apró mosolyfröccsöt kapott az arc. A kilátástalan világot látó tekintet, a lefelé görbülő festett száj. A szomorú bohóc megpihen. Szeme körül kikopott a fehér szín, lassan mosta végig arcán, a pirospozsgát és a színes kontúrokat átszelve.
Olyan bonyolult lett minden, olyan nehézzé és összetetté vált egyetlen friss izomrándulás, ajakfelhúzás. Tényleg ennyire sokismeretlenes és hosszan levezethető? Valami bújdosó, száműzött dimenzió. Most megint nem látszik, megint annyira értelmetlen, és bizonyíthatatlan. Szinte már csak hittel magyarázható, hittel és félelemmel. Mert mi lenne nélküle?
Újakat kell gyártani, friss csillanásokat, napi színeseket. Mert ez így tovább nem mehet. A múlt már belefáradt ebbe az egészbe. Minek bolygatni, legyengíteni és elkoptatni?
Egyszerűen meg kell próbálni, először csak magában, talán sötétben, ébren, vagy álomban. Aztán jöhetnek a fajsúlyosabb, csoportos vígalmak. Néhány őszinte vidulás, esély a gyógyulásra, valami zajos, elraktározandó apró történelem.

Egy hosszú sétát emlegetett. Egy jellemformáló, darabokra repesztő utazást. Hegyeken vezetett keresztül, végig keskeny, mohos szerpentineken. Kavicsokon gördülő talpam olykor a visszafordulásért nyüszített. Mégsem hallgattam rá, csak mentem egyre messzebb, ködfüggönyöket fellibbentve, éghajlatot váltva, napszakokat kikerülve.
Felejtve vallomásokat, felelősségteljes beszédeket, fejemből arcokat radírozva, egyre tisztább folyókon gázolva. Egyre könnyebb volt minden, mintha minden a gravitációval lenne kapcsolatban. Valami hatalmas, eddig felfedezetlen lélek-képlet, az egyenlőség végén a teljes boldogság állandójával.
A pihenés percei a rémálmoké voltak, éles hangok és ismerős hajviseletek, libabőrt pattintó érintések. Bennem szorult foszlányok, rossz döntések, hamis szerelmek, elkiabált frázisok. Monoton gomolyogtak a hajnali naplemente előtt. Dér csípett és harmat lepett, földbe ültettem az éjszaka haragos magjait.
Éreztem, hogy közeledem, lassan elfogyott a távolság, elfogytak a rémálmok, s mögöttem minden évszakot váltott. Az utat fák szegélyezik, az árnyékban kényelmes a megpihenés.
Igaza volt hát a sétával. Most már minden megváltozott, a fájdalom bölcsességgé, a csalódás büszkeséggé alakult.
Egy áztató fürdő és új kalandok várnak.