Sokáig csak álltunk egymással szemben és vártuk, hogy valami megtörténjen. Valami rajtunk kívül álló, minket mellőző és figyelmen kívül hagyó esemény. Valami, ami eltereli a figyelmet, megszakítja a kínos csendet.
Aztán persze abban a néhány percben semmi sem rezdült, nem tudtunk félrenézni, másra figyelni, zajok és idegen mozdulatok mögé bújni. Egyszerűen kiábrándító üresség volt mindenütt, nekünk pedig minden közölhető szavunk elfogyott. Csak vártunk, mint a megjósolt világvége utolsó pillanataiban. Amikor már mindenen túl van az ember, mindenkitől elbúcsúzott, megtette a dolgokat, amikre ideje volt és szeretett volna. A fennmaradó dolgokról pedig bölcs és érett lelkülettel lemondott.
Mégsem ez volt a legrosszabb. Mert itt most mindennek vége szakad, el kell kezdeni megint cselekedni, új szavakat használni, új embereknek hinni. Belevágni a legnehezebb, ez a pillanat, az elköszönés hátrafordulással kombinálva. Aztán majd még az esték, a hangtalan sötét éjszakák, amikor szép álmokért könyörgünk.
Lassan. Nagyon lassan haladunk.
Lassan
2010.05.21. 08:12 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet búcsú éjszaka szerelem szakítás nosztalgia csend szigetek
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr622019839
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
