Szigetek

Egyszer csak feltalálták. Inkább talán felfedezték, ahogy a tüzet is, csak néhány nappal korábban. Egy sikertelen vadászat után, vagy a sziklafalon lévő barlangrajznak támaszkodva.
Hümmögés, hörgés, agresszív kézmozdulatok kíséretében, miközben lassan besötétedett.
Nem volt rá jel, vagy véset, nem foglalták táncba, sem fohászba. Kezdetben titkos szégyen volt, kényelmetlen, motoszkáló érzés legbelül. Gyomorrontásnak is gondolták néhányan, furcsa bélmozgást okozó végzetes bogyóevés, ősszúnyog csípésének elvakart seblüktetése. Magányos kín volt, elmagyarázhatatlan, gyógyíthatatlan. Elvonulást és szemlélődést kívánt, zengő ordítás jelezte a megvilágosodást.
Aztán a hazafelé úton megszületett az első mosoly is. Megkönnyebbülésnek hívták. Fáradt szemek, végigsimított halánték.
Már messziről figyelte alakját, ahogy gyűjtögetés közben ringott csípője, gubancos haja az ágakba akadt s nyögdécselve villantotta fogsorát. Vallomásról persze szó sem lehetett. Lendült a dorong, s a tompa puffanást villanásnyi nyikkanó sikoly követte. Gyöngéden magához ölelte, majd a bokrok mögötti árnyékba húzta.
Még néhány jégkorszak a romantikáig.