Szigetek

Olyan rossz érzés a csendbe belesuttogni. Mégis muszáj, mégis hamar unalmassá válik a mozdulatlan hullámhossz, a rezdülésmentes levegő. Főszereplővé válnak a zörejek, a háttér eddig meg nem értett zajai.
A szokások túszokat ejtenek, bekötött szemmel nyüszítenek a sarokban, míg elrablóik izzadva ordítanak a végtelennel. A holnapi napkelte színei már fakóbbak, kevésbé festik pirosra a szem elé tartott tenyeret. Inkább amolyan rózsaszínes melankóliát lehelnek csak, langyos aszfalt, harmatfoltos lábnyomok.
Már csak a vihar maradt, a sötét felhőkből zuhanó messiás. Az örömhírt pusztító szél hozza. Lágy hajtásokat gyilkol, szemetet görget, kötött pulóverekbe bújik, majd elmenekül. A sistergő nesz aztán lassan kopogássá alakul. Nyugodtan és türelmesen festi pöttyösre az aszfaltot. Türelmét veszítve a világos foltokat is sötétre satírozza, tócsákba gyűlik, fröcsög, a lejtős területeken messzire szalad.
Meg sem érdemeltük, nem is volt itt az ideje, s mégis fellélegzünk természetesnek gondolva az áldozatot. Még egy fáradt köszönömöt elmormolunk, majd farzsebbe tuszkolva hallgatjuk tovább a zajos könyörületet.