Szigetek

Hát végül féltékeny lettem mindenki másra. Itt vagyunk a szélén mindennek, láblógatva, fütyörészve. Megszaggatott ruhákban, gyásztól viszketve, sebesre vakarva, fehér körömvégeket alvadt vérrel megfestve.
Fűcsomók nyomják az alfelem, s végigbambulok talpaim alatt, a semmi szeme közepébe köpök, a nagy fekete misztikumon nevetek most. Csillog benne egy apró pont, vibrál és szikrázik, könnyeket akarok eregetni, fújni, mint a szappanbuborékot. Megformázni, szabadon engedni, felnőtté varázsolni, büszkének lenni, távolodni hagyni. Figyelni ahogy kipukkan, csettinteni, fejcsóválva sóhajtani.
Egy darab föld maradt már csak alattam, morzsolódnak a kavicsok, hullnak, örvénylenek, elmos mindent egy ásítás, hatalmas torkú univerzum. Itt végződik hát a kuporgás, a kukkolás, elfogy a sár, a por, sziklák és mohák nélkül maradva zuhanok én is utánuk.
Tényleg kapaszkodom? Markolom az uvula nyirkos felszínét. Válasz helyett kinevetem magam, s levélként táncolva hullok alá.