Hát itt tartunk. Mondjam, vagy mondod? Az egész annyira meseszerűen elromlott. Fohászkodtam én, tudod jól, s mégis valahogy csatornát váltottál, vagy épp nem volt hozzám türelmed. A lényeg, hogy mindig elkerültük, vagy félreértettük egymást. Vagyis te engem, mert te néma maradtál, nem volt mit félreértenem.
Csupa tétova monológ, jobb híján költői kérdéskupac, elhessegetett válaszvariációk. Téged hibáztatni nagy tévedés, ezt már rég megtanultam, sokkal inkább magamban kell keresnem a bűnt. Az eredendő mellé rakódott kisebb-nagyobb botlásokat, amiért idáig fajultak az események. Amiért kibabráltál velem, azazhogy nem te voltál, inkább te csak az voltál, aki hagyta megtörténni a rossz kalandokat.
Most persze már okosabb lettem, mégis itt ülök, s még mindig neked címzem a következő szót. Mindig csak a következőt. Aztán lassan egyre halkabb leszek, halkabb és fáradtabb. Míg végül már máshol járok. Ahol már ima helyett álomba menekülök. Szép álmokkal gyötör kegyes agyam, s reggel bűnt reggelizem, szidlak kicsit, aztán jön az újabb bocsánatkérés, jönnek az újabb kérdések. S te újra hallgatsz, hogy én megint hibákat találjak, újrajátsszak, válaszoljak.
Azt hiszem, már nem félek, nélküled is van tovább. A bűn törvény nélkül is bűn marad, a hit istenek nélkül is reményt ad.
Istenem!
2010.04.29. 18:32 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet magány csend nyugalom befejezés csalódás némaság szigetek kiábrándultság
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr391962507
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
