A robbanás utáni zúgás vagyok. A törmelékben visszahulló legapróbb szilánkok pattanása méltat. A kráter aljában pihenek, behorpad a földgolyó s én csak nevetek. Figyelem a pusztulást, a kisimult rücsköket, a fülre tapasztott véres tenyereket.
Az utolsó poros örvénnyel távozok, megérintek még utoljára mindent. Hogy emlékezzek, hogy raktározzak és anyagot gyűjtsek a nosztalgiára. A falba karcolom szimbólumom, vakolatot morzsolok, repedést ölelek minden emberi építménybe. Mit képzeltetek?
Minden sokkal egyszerűbb így csupaszon, kevesebb az akadály, lágyabbak a lépések. A csikorduló kavicsok csilingelve nyikkannak.
Nagyszerű, közös nyelvet alkotunk, feketébe öltözve, ruhákat szaggatva ünnepeljük gyengeségünk. Hát ezért jöttem. Korszakot alkotni, áldozni, nem hozni, csak vinni. Számokat ragasztanak rám, könyvekben mesélnek, fotóznak, kiszíneznek, kikérdeznek.
Emlékszem még a csend előtti utolsó zajos pillanatokra, a rémült, dermedt arcokra, a menekülő hátakra.
Helyreállt a sok szívritmus, s fűcsomók unatkoznak síromon.
Háború
2010.04.07. 00:27 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet történelem gyász háború robbanás szigetek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr101900569
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
