Rád már nincs szavam. Kifogyott minden energiaforrás, minden megválogatott kifejezés. Maradok a felszínen, nincs nagylevegővétel és mélyrebukás. Úszás a fenék felé, az iszapba túrva, felkavarva, kincsek után kutatva, széndioxidot eregetve. Buborékok közt szédülve gondolva a túlélésre, a tüdőlebenyek összeszorulására és a visszatérésre.
Maradok a felszínen, itt az oxigéndús, híg környezetben. Minden könnyebb így, tisztább a tekintet, egyenletesebb a légzés, könnyebb a járás. Markomban homokszemcsék kacsintgatnak, figyelik arckifejezésem, döntésem következményeit. Minden simára borotvált, napszítta formát vesz fel, elgyengült tárgyak és színtelen környezet.
Azt hittem könnyebb lesz. Most meg itt vagyok, s körülvesz ez a csupasz univerzum. Kavicsok hasítják a talpam, és visszhangos káromlásom nem kap választ. Oldalt fordulok, s fülelem a horizontot. Búgnak a hullámok, vallanak, sírnak, könyörögnek.
A mélyben megkoptatott emlékek ringnak, hínár közé bújva, bordázott homok alatt visszafojtva várnak egy lábnyomra. Formát törő, felszabadító mozdulatra.
Ritmusra jár a nosztalgia.
Nosztalgia
2010.03.29. 17:23 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet nosztalgia magány szigetek reménytelenség
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr241878316
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
