Az az elkeseredett öröm a reggelben. A kánikula előtti hűs napsütésben. Rettegve érzem az első gyöngyöket homlokomon. Keresem az utolsó huzatos sarkot, a maradék éjjeli szelet, ami már felmelegedve, térdencsúszva érkezik. Rajtam még segít, még utoljára érzem, bőrömön végigvezetem, táncoltatom, szőreim közt befogom.
Nyakam tekerem, hajam odafordítom. És belekap…belekap és kócolja, mint a nagyok. Mint a sarkokról induló, végtagokat fagyasztó, halmazállapotokat változtató, jegesmedvéken és pingvineken táncoló bölcs világutazó fuvallatok.
Aztán ő is elfáradva adja meg magát a hőségnek. A padlóra rogyok, szagolom, kutatom, kezeimmel érzékelem, de semmi. Végigcsúszik a kövön, gyorsan és erőtlenül szétterül, megremeg, és egy nagyot szusszan.
Most megint minden mozdulatlan, napfénybe dermedve próbálom elfogadni a délelőtti hőséget.
