Már tudom, hogy mindig bennem leszel. Egyszerűen itt ragadtál. Egy kimoshatatlan folt, karcolás az intarziás asztallapon.
Egyik nap ébredtem erre. Álomtalan, józan gondolatként táncoltál a hajnalban. Bevillant minden, mint valami elfelejtett tennivaló. Aztán megnyugodtam. Jó volt felismerni, hogy sosem kell majd választanom. Nem leszel ott valakivel szemben. Legfeljebb majd melléd állnak. Szakadó esőben a buszmegállóban is így csinálják. Nincs vita.
Részem lettél, mint valami anyajegy, gyermekkori bárányhimlőheg. Valami egészen speciális helyre elraktározva. Ami nem kiüríthető, vagy helyettesíthető. Méretre készült, neked, miattad. Személyre szólóan. Valami apró nyúlványban lüktetsz. Ritmusra a keringésemmel.
Most már el kell fogadni. Nekem. Neked. Mindenkinek. Bárkinek.
Te most már vagy. Létezésemen belül létezel. Kezelhetetlenül, gyógyíthatatlanul, tanácstalanul állok. Mégis megnyugodtam. Nem kell már választani. Nincs vagy ő, vagy te . Nem szerelem vagy. Nem vágy vagy. Nem titok vagy.
Mosolygó árnyék vagy, a tükörben is mellettem integetsz. A fényképeken szamárfület mutatsz. Veled töltöm már ezt az életet. Képtelenül és szótlanul, pusztán emberalakba fröccsöntött csend vagyok. Csend neked.
Vallomás
2010.12.25. 23:02 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet vallomás szigetek
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr192539207
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
