Egy egészen apró pontot szemlélek. Lenn, talán a tengerszint közelében. Zuhanás közben is szugerálom. Szánom és becézem. Amorf alakját elnevezem, elhelyezem a teremtés láncában.
Én vagyok a katasztrófa, izzó testem az asztalra csap és csenddel fegyelmez. „Majd meglátjátok!” – így fenyegetek.
A nehézségi erő gyorsít. Hajkoronám süvítő láng, üvöltésem durranó, tompa visszhang. Eltakarom a napot, árnyékomban a csend várakozik. Béke a jövőm, jelenem csupasz fájdalom. Csontvázra vetkőzött pusztítás, bekötött szemmel kivégzés.
Mégis egyedül rád figyelek, alakodhoz közeledve, arányaidat méregetve. Kozmikus rajongó, plátói szerelmes. Egyedül te fogsz majd hiányozni a szentimentálisan lakatlan univerzumban. A legyalult felszín szenes maradványai közt, csillapítva a lelkiismeretfurdalást.
Minden olyan gyorsan történik, és nem lesz, aki elmesélje. Egy pillanatra átölellek, s a hamut könnyezve a légkörbe tüsszentem.
Meteor
2010.12.10. 16:33 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet katasztrófa szerelem magány múlt jelen meteor szigetek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr852507088
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
