Szigetek

Próbállak felidézni, mesébe foglalni. Egészen az elejétől, az első szót, a szó előtti első gesztust és felismerést. Azt a kincstaláló pillanatot, amikor még tisztában sem vagyunk a jelen súlyával. Amikor a naplóba firkált, jóllakott múlt megszületik.
Tenyeremmel görgetem, leheletemmel lágyítom, kidíszítem. Fikcióvá érlelem, számba veszem a tökéletes szavakat, büszkén ízlelgetem, mosolygom kifinomult ízlésed. Minden olyan egyértelműen történik, robogunk a beteljesülés felé. Lassított egymás felé szaladás, lobogó hajkoronák, ölelésbe csattanás. A tömeg pedig ujjongjon, mert ez most az én múltam. Semmi taps és ováció, csak az a sóhajtós, szívdobbanásos mellékszerep. Ami az intimitást még nem zúzza rommá.
Az utcakövek között pedig apró zöld növények nőnek, azt szeretném, hogy virágozzanak, tavaszba kódolom az emléket. Habosfelhős, kékeges, változékony. Halvány levendulaillat dereng. A tenyere langyos, nem szorítom. Húz magával, érzem ahogy kifejti az erőt, fizikumával csalogat. Sietünk a végtelenbe. Hetedhétország, Üveghegy, kurta farkú malac.
A legkisebb fiú pedig csak ül egy kényelmes székben. Jelenét kortyolja, egyik szemében könnycsepp, a másikkal még mindig álmodik.
Azt hittem, a mesék szépen végződnek.