Csak figyelem tétova mozgóképem az elhaladó villamos tükröződő felületein. Szaggatott állókép, bizonyíték a létezésre. Aztán hirtelen filmszakadás, a szerelvény elhagyja a megállót. Újra bizonytalan mono-élet. Megerősítés és józanító iker nélkül.
Már nem is létezem a következő kirakatig. A tömegközlekedés fékezéseikor lábamat taposó bakancsokig. A fotocella udvarias elektronikájáig. A zebra mellett integető nagylelkű autósig. Súlytalan és észrevétlen kóborlás. Lakatlanul a ruhák alatt.
Saját időszámítás és bioritmus, új szokásokat alakítok. Álomfűzért morzsolva suttogok fohászt a wekker zengő kalapjához.
A szakadékba kiáltom minden titkomat. Némán nyeli artikulált öszinteségem a sötétbe olvadó mélység. Már le sem kell ugrani, minden tettem és misztikumom halálra zúzta a csend. Átlátszó, súlytalan körvonal várta a tompa puffanást. Minden hiába.
A fizika lehunyja szemét. Feljön a hold és én lassan hazasétálok.
Árnyékom erőt ad, lépésem hulló falevél.