Szigetek

Napról napra szépen lassan kikopom a köztudatból. Név, arc, frizura és csínytevések. Egyre halványabb leszek, aztán átlátszó. Könnyű és szagtalan. Az út pora vagyok immár, padlóra söpört, elhanyagolható tömeg és halmazállapot. Repedések közé bújok pár évszázadra,…

Arra a kicsit aszott, évtizedek alatt megbarnult bőrére emlékszem, az apró hegekre és foltokra. Emlékszem arra, ahogy hajába belekap a szél mindkét oldalon, s elegánsan, mégis ráérősen elsimítja. Középre is jut néhány, a fényes, vöröses búbra, ahol már nyoma sincs rügyező…

Szóval akkor ma sem léteztem. S még vége sincs, tehát a múlt idő indokolatlan és elhamarkodott. Tudom azért, hogy néhány ember még érzékel, hogy még valahol a passzív szókincs és az elfelejtett gyermekkori iskolatársak nevei közt ott fészkelődöm. Gondolsz rám, tehát…

Tudod, mi lenne jó? Úgy létezni, mint amikor hallasz énekelni valakit, tudod, ahogy közel hajol a mikrofonhoz, és nem szűri semmi ott a hangokat, hallod azt a nagyon parányi kis kiegészítő zajt, amikor nyílik a szájüreg, s éneklés közben a nyál csattan, csilingel néha, halkan,…