Tudod, mi lenne jó? Úgy létezni, mint amikor hallasz énekelni valakit, tudod, ahogy közel hajol a mikrofonhoz, és nem szűri semmi ott a hangokat, hallod azt a nagyon parányi kis kiegészítő zajt, amikor nyílik a szájüreg, s éneklés közben a nyál csattan, csilingel néha, halkan, általában észrevehetetlenül. Mégis hallod néha, a szétnyíló ajkakat, egy minimális nyálas csapódást, suttogó cuppanást. Hallgasd meg Cohennál például, első osztályú élmény, hidd el nekem! Így akarok létezni. Már-már elnyomottan, lényegtelenül, hogy aztán valaki meghalljon, felfedezzen, észrevegyen a sok szép között azt a parányi jelentéktelen diszharmóniabizsergést, a melléktermékét, komplementerét valami csodának. Ami ezáltal maga is a csoda kellékévé válik. Észrevétlenül, nem hivalkodó módon, szinte védtelenül és véletlenül.
Mert majd ezerből egy rád talál, s megcsodál, s ha ezerből nem akkor millióból, kit érdekel! Nem is ezért csinálod, ezt csak a sors hozza, a valószínűség számítás. Mert így válsz kinccsé, ritka fénytelen kinccsé, melynek eszmei értéke lesz. Semmi hivalkodás, dicsekvés, nem kellenek a nagymonológok, kacsintások, plakátreklámok. Eljön, rád talál és aztán csak rád figyel, mert ezt csak így lehet. Te meg hagyod, hogy történjen, hagyod hogy elhiggye, hagyod, hogy lásson, hogy halljon. Te tudsz már mindent addigra, tudod azt is, hogy megérte ez az egész.
