Arra a kicsit aszott, évtizedek alatt megbarnult bőrére emlékszem, az apró hegekre és foltokra. Emlékszem arra, ahogy hajába belekap a szél mindkét oldalon, s elegánsan, mégis ráérősen elsimítja. Középre is jut néhány, a fényes, vöröses búbra, ahol már nyoma sincs rügyező hagymáknak. Általában persze egy durva szövetből készült sapka fedte. Emlékszem a sapka szagára is, ahogy néha kezembe akadt, s beleszagoltam. Nem volt kellemes, de annál egyedibb szag volt. Igen, valódi szag volt, benne a fejbúb krákogásával, elraktározott izzadtsággal, s a belső ívre rakódott finom zsírréteggel. Imádtam.
Emlékszem a könyvespolcára, a rengeteg csalogató regényre, mennyi Verne és Dumas, azok a sárgás lapok, olykor szamárfüles, kopott erekkel futtatott fakó borítók. Kinyitva látom magam előtt, látom ahogy lapoz, olykor ujját nyálazza, megáll, nagyot sóhajt.
Emlékszem a halk fütyörészésére, miközben bodzából játékíjat hasított, s hozzá nyílvesszőket gyártott. Közben pedig megint a hajsimítás, sapkaigazítás. Emlékszem arra, ahogy az aranyszínű bor párát lehelt poharára, emlékszem arra, ahogy patront csavart a meggyszínű szódásszifonba, emlékszem, ahogy finoman az asztalra buggyant az első spricceléstől egy negyedkortynyi nedű. A vékony terítő diszkréten szívta magába. Emlékszem, hogy sohasem káromkodott, valami isteni nyugalom vette körül, valami szent meggyőződés, valami régóta érlelt világmagyarázat, melyet soha senkivel nem közölt.
