Sosem értettem miként működik az utcai közvilágítás. Persze, mint mindenre erre is volt sokáig egy elméletem. Nem is elmélet, inkább egy borongós világmagyarázat, eredetmítosz. Sokáig hittem benne, és nevetséges vagy sem, a makacs tények engem igazoltak. Nem csak én tudtam ezt, mások is meglepődtek, mások is nevetve ugyan, de olykor titokban aggódva bólintottak.
Szentül hittem benne, hogy a közelemben olykor kialvó a lámpák az én aurám szenvedő alanyai. Legyen az olyan öreg, okkersárgás fényű, vagy zsengébb zöldes, néha kékbehajlóan üde fénnyel felszerelt. Gyanútlanul sétálva egyszer csak, minden előzmény, vészjósló előjel nélkül kialudt, amint melléértem. Nem emlékszem már mikor történt először. Arra sem, hogy azonnal felfigyeltem-e rá, de gyanítom, hogy nem. Mert kezdetben a véletlen motoszkál csak érveid közt, a játékos és humoros deus ex machina. Aztán két három alkalom után nevetni kezdesz, és izgalmasnak tartod, különlegesnek. Aztán hasonló események hosszú sorozata után már felszisszensz, hullámoznak ajkaid, olyan igazán aggódó, kétségbeeső módon.
Egyik gyenge, önsajnálós éjszaka során, a hajnali hazaúton megosztod valakivel, sorsod tragikus végzetét, a természet és technika ősanyjának fintorát. Kinevetnek, s persze nevetsz velük. Nevettem én is, mert annyira tökéletes az összeesküvés, annyira harmonikus gonoszság, hogy már esztétikai élményt okoz. Szabályos önostorozó katarzis, napról napra több bizonyítékkal. Végül mások is belátják, ámulnak és tisztelnek, mint szuperhőst, akinek ereje a hétköznapi bukás és a mikro-megsemmisülés.
