Én már mindenhol
láttam a halált.
A fűtött szobában
a forró kályha
mögött megbújva,
a sötétben,
púpos hátával
és világító sárga
szemeivel.
Farka vészjóslón
tekeredett a
kormos fal előtt.
Halkan fújt egyet,
csak hogy tudassa
létezését, fitogtassa
hatalmát.
Valamikor régről
is dereng
szálkás teste,
mikor még
fiatalon és éhesen
halakat lőttünk
frissen kapott pisztolyunkkal.
A patakban bujkált
fodrozódó habjai közt
lavírozva az árral
szemben, sebezhetőnek
tűnt, s mégis fürgének.
Uszonyai szúrósan
vágták a sekély,
kristálytiszta vizet.
Láttam, mikor
öcsémre került
szemfödél.
Egykedvűen ő
faragta, s javítgatta,
egy pillanatig sem
szégyellve munkáját.
Éles késével
ritmusra munkálta a fát,
szögletes kezével
simította, s
félrefújta a zavaró
forgácsot.
Láttam akkor is, mikor mást már meg nem ismertem. Fájdalom vett körül, sóhajtó szeretettől övezve. Minden arcból ő kacsintott, türelemre intve az utolsó napokban. Még éjszaka is ott volt halkan pattogva a tűzben, némi parázs közül kikandikálva, ott volt az ágy rugóinak pattanásában. Ott volt az esti híreket hallgatva a frekvenciák közti ijesztő recsegésben. Végül kilépett némán az ajtón és többé nem láttam. Finoman járt, minden lépése egy lassú levegővétel. Kabátja még ágyam szélén hevert, fáradt esőszagot okádva magából. Szobámban fojtott zokogás támadta a csendet.
