Szigetek

Az utolsó fejezet kezdődik. Az író nyugalma a tét. A tökéletesen fogalmazott boldogság. Igazságtétel, jutalmazás. A bosszú meg jön magától, nem kell fogalmazni, nem kell bekezdéseket szánni rá. Elég utalni, elég elképzelni. Semmi kívánság vagy átok, inkább egyfajta meggyőződés, bekövetkezésre kárhoztatott gonosz látomás.
A düh lassan átalakul. Felkiáltójelek jelzik vonulását, irónia és abszurd tragédia marad utána. Minden hatalom a toll végében sűrűsödik, minden most kapja meg sorsát. Most bukik el a hit, s adja át helyét valami másnak. Mikor a papír magához öleli a tintacsíkokat, nyeli a formát, az íveket, s közben az eszme utat tör a légtérbe. Miféle szívtelen küzdelem, egészen életszerű. Kiábrándult és elkeseredett, valamiféle gyöngéd, földi agónia virágokkal feldíszítve, mint a ravatalon.
A keresésnek vége már az utolsó fejezetben, jön a tanulság, a rádöbbenés, a dobogó, remegő, suta sorok szabadon engedése. Körülvesz, tökéletes gömböt képezve, benne illatos csillagok úsznak. Kitárt karral ámulás, búcsúcsók, elköszönés, s ponttá zsugorodás.