Piszkos volt a keze. Nem az a szokványos kosz, az a durva felületi por és föld és színes szerves darabkák. Nem. Talán valaki, aki nem lát túlzottan jól még tisztának is mondta volna kezeit. Pedig tévedett volna. A tenyér s az újjak millió redőiben rengeteg piszok rakódott le. Makacsul, akik tíz körömmel ragaszkodnak otthonukhoz ott voltak és bizony rengetegen. Mindenütt a kezein. Dörzsölgette makacsul őket, örvénylettek egymás körül az ujjak, s a tenyérfelületek. Elsápadtak, s újra elpirosodtak, ahogy vérrel megteltek ezek a csodálatos élő műszerek. Van ennek egy nevetségesen egyszerű pszichológiája. Megtenni a célért egy bizonyos cselekvénymennyiséget. Megnyugvást hoz, bizony! Bárki a megmondhatója! Nevetségesen gyermekded viselkedés, s mégis eléri a kívánt eredményt. Mármint a titkos-cinkos belenyugvást, nem a zérust, a valódi okát a cselekvény kiindulásának. Nem. A tisztasághoz több kell!
Tudta ezt ő is! Persze, hogy tudta! Zsebre is vágta gondos lélektani rituáléi lefolytatása után fonnyadt-fáradt, s mégis fiatal karvégeit. Mintha számított volna! Mintha várna valakire, mintha valaki előtt jó benyomást kellett volna tenni neki. Valaki jönne, aki ismeri és kellemetlenséget okozna neki tisztának csak távolról mondható keze. Pedig bizony egyedül volt akár csillagok az égen! Igen-igen! Mert azok vannak ám leginkább egyedül! Felnézel a csodálatosan tiszta, fenséges égboltra és látod azt a rengeteg elnevezett ragyogó pontot. Mennyi van! Egymás hegyén-hátán, s mégis hazudik a szép! Valójában könnyfakasztóan távol egymástól mind. Éjszaka volt. Kint ült és társait nézte az égen. Nem volt még túl késő, csak épp besötétedett és mindenre ráereszkedett az a csodás tintakék szín. Megfestette a fákat, a madarakat, a házakat, még a hangokat s a lelkeket is. A pad is elszíneződött már, melyet felmelegített bőrkabátja. Duruzsoló emberhangok szűrődtek diszkréten köréje, nevetségesen próbálták utánozni az erdőszéli tücskös ciripelést. Mindenfelé sötétkék alakok sétáltak, mind-mind egyedül voltak, a lelkek már mélyen aludtak a kabátok alatt. Nem volt senkije a gondolatain és a körülötte kavargó lüktető leheletén kívül. Egyik pillanatban gondol egyet s már ott is van a kanyargó páracsúszdán, s utazik. Igen mennyit szokott utazni. Olykor csak térben, de bizony sokszor időben is. Óh, ha kívülről látná most valaki, biztos azt hinné, menthetetlenül elborult elméje, vagy üveges tekintete láttán azonnal odébbállna! Azonban őt nem zavarja, s nem bámulja senki, nyugodtan adja fejét újra s újra utazásra.
Most épp nagyon messze jár. A távolságba egész teste belesajdul, összehúzza kabátját, biztos a hideg teszi. A hideg, bizony mindenhová elkíséri. Gyermekzsivaj közé érkezik, ott ül a megsárgult szekrények, polcok és nyikorgó alumíniumágyak mellett. A falon körbe tarka cserepekben lelógó, zöld élő virágok. Játszik. Babák, műanyagbábuk, építőkockák, az asztalokon színes papírlapok, zsírkréták, ecsetek, gyurmák hevernek. Van ott egy fekete nagy kartonpapírlap, melyre valaki közepes ecsettel egy partot festett, melyhez egy hajó közelít. A part barna és nagyon meredek, sehol sincs nyoma kikötőnek, a hajó mégis egyenesen felé tart, árbockosarában egy férfi nagy koncentrációval a sziklás partot figyeli. Boldognak festették. A víz csodás kékben tündöklik, az égen csak néhány bárányfelhő hirdeti, hogy a nap uralja ma őket. Hisz ez az ő képe! Mennyire büszke volt rá! És bizony lehet, hogy másnak nevetségesnek tűnne, de még ma is büszke munkájára. Körülnéz, s mindenfelé kipirult kacagásokat, játékos melegséget lát. Nincs is rajt kabát, csak egy kis piros, kockás ing, s rövidnadrág. Lábához nyúl, hogy megigazgassa apró, szürke szandálját, de már nem éri el. Sötét van, hatalmas, barna bakancsa köszön neki. Nyirkos mosolya az eget nézi. Sokszor megfordult fejében, vajon mindenkinek ennyi vibráló, makacs apróság kering fejében? Persze biztos volt benne, hogy rengetegen utaznak hozzá hasonlóan ilyen gyakran és ilyen messzire.
