Kinyitotta szemét, s az éjjeli szekrényen lévő világító rádiósórára pillantott. Hajnali fél hat. Korán, ahhoz hogy tiszta lappal indítsuk a napot. Ahhoz ennél többet kell aludni. Fáradt nyújtózás tört ki belőle, melyet halk nyekkenéssel fejezett be. Ruhája után nézett, „jó lesz a tegnapi” – gondolta. Karóráját felcsatolta, nyugtalanul rápillantott. Késésben volt, nyugtalanságot érzett, mint mindig, amikor fontos ügyben időre érkezett valahova. Tudta, hogy a pontosságon múlik minden, valóban hitt ebben, kicsit talán még a rabjává is vált a mindig időben érkezésnek. Munkahelyén tudták, hogy órát lehet hozzá állítani.
Tudta, hogy az idő egy biztos pont, melyre alapozni lehet, ami állandó, minden terv gerince. Ha a világ elpusztul, az idő akkor is létezik majd, másodpercről másodpercre zakatol és zúg, mindig előre, legfeljebb máshogy nevezik majd, vagy egyáltalán nem nevezik és nem mérik sehogy, csupán észlelik és istenítik, félik, átkozzák.
Nem a Volvóval indult, ahogy szokásosan. Félreállt vele a garázsbejáróból, s kitolatott a jó öreg Passattal. Az ajtót kulcsra zárta, gyorsan visszapattant a volán mögé, és elindult. Érezte, hogy a hóna alatt izzad, eszébe jutott, hogy még egy csókot sem nyomott alvó feleségének, el sem köszönt, cetlit sem írt. Először vissza akart fordulni, de aztán eszébe jutott, hogy akkor már biztosan elkésik, és semmiféle őrült rohanás nem menti meg a bukástól. Nagyot sóhajtott, nyakánál fogva meglebegtette ingét, hogy egy kis levegőhöz jusson izzadó mellkasa. Ujjait feltűrte, mert ahogy kelt a nap egyre nagyobb lett a hőség.
Nem kapcsolta be a rádiót, ahogy minden más reggelen tette. Most csak idegesítette volna, zavarta volna a tiszta gondolkodásban. Egyébként pont ezt szerette benne munkába menet. Ezt a kiüresítő, zsibbasztó átlagvidámságot, ezt a tűrhető közönyt. Segítette abban, hogy ne nézzen önmagába, hogy ne vizsgálódjon, ne induljon be lelki önterápiája. Nem szeretett felesleges lelki konfliktusba keveredni önmagával, mert mindig csak lehangolta, minden hirtelen olyan tiszta lett ilyenkor, olyan kiábrándítóan hiábavaló. Szégyellve hibáit, s meg nem valósított álmait boncolgatva.
Most viszont pontosan erre vágyott, erre a tisztán látásra, ezekre az őszinte gondolatokra, arra, hogy a hirtelen elsuhanó fákban is meglássa a célt és az üzenetet. Arra, hogy fia tehetségét ízlelgesse, hogy vajon felveszik-e majd a zeneakadémiára. Arra, hogy két lánya, vajon hány gyereket szül majd, hogy vajon az unokák az ő szemét öröklik-e, és hogy ők is vállalatigazgatóként őszülnek-e meg. Sosem tudta megválaszolni, hogy vajon elégszer kimutatta-e szeretetét feléjük, hogy érezték-e a szív fontossági sorrendjét.
Gyomra összeugrott, hirtelen órájára nézett. Háromnegyed hét. Lassan megnyugodott, hiszen már tudta, hogy oda fog érni.
Végül tényleg odaért, megállt a síneken, leállította a motort, s behunyta szemét. A távolból visító vonatzakatolás hallatszott, elegáns mozdulattal bekapcsolta a rádiót, s fejét a támlára hajtotta. Érezte, hogy nem olyan kényelmes, mint a Volvóban, de "ma ez is megteszi" – gondolta.
