Szigetek

Aztán ott voltunk megint a csillagok alatt. Sikeres szökés után, a szabadsággal és néhány sör utóízével szánkban kábulva feküdtünk a szabadban. Nem hiányzott a távcső, nem hiányzott a Jupiter gyűrűje sem. Elég volt nekünk az a sok szikrázó fénypötty, ahogy ott lüktettek velünk, ahogy forgott velünk a világ, forgott a hegy, forgott a sötét város. A csillagok pedig csak nevettek, csak nézték, ahogy serdülünk, nézték gyermeki bűneinket, vizsgálták frizuránk és ruházatunk. Emlékszel azokra a beszélgetésekre. Nem? Én sokra emlékszem, meg emlékszem a nyirkosodó fű illatára, emlékszem a Göncölre, meg arra a sok más formára fenn. Sosem tudtam a neveiket, mindig is csak élveztem őket, fényüket, alakjukat. Hogy elkápráztatásul nevüket is megtanultam volna? Á, az sosem foglalkoztatott. Tudod, olyan kötöttségek nélküli, rejtett szerelem volt ez. Sosem lett leírva, vagy kimondva, sosem lett eltervezve, vagy bevallva. Egyszerűen csak ott volt az a parázsló áhítat és hódolat. Az, amikor csak távolról csodálsz valamit, amikor túl szép, hogy valaha is ne csak az álmok szintjén gondolj valamire, ami ha megközelítenéd, akkor felemésztene, vagy eltűnne, elvesztené azt a misztikumot. Eltűnne a csoda. Eltűnne az a gyönyör, mit is mondott Kundera a túl szép nőkről? Nem emlékszel? Valami olyasmit...emlékszem gyönyörű kifejezés volt, igen megvan! Sosem felejtem el. "Testet öltött tagadás", maga volt az a nő a testet öltött tagadás...nos erről beszélek. Néha jobb, ha nem közelítesz, jobb ha megmarad az a néhány lépés, megmarad a csodát fenntartó elmosódó látóhatár. Néha jobb kevesebbet látni, tudod kulisszák, függöny mögötti masinák és öltöztetők nélkül.