Hazaérsz egy nyári nap után, egy igazán napsütéses, izzadós nap végét járod. Otthon tükörbe nézel és látod azt a beszívott réteget, azt ahogy átgyúrt a ropogós levegő, mint egy gyurmabábút, új színeket és állagokat, új bizsegést kaptál.
A nap jót tett, érzed valahol benn, félretéve ózonlyukat és rákkeltő faktorokat. Jött és kipucolt, kitakarított, elsöpört mindent. Vitte a jót, s vitte legfőképpen a rosszat, vitte az ihletet, vitte a józan észt, vitte a baljós gondolatokat. Csak a helyük maradt, az a szikrára váró csend, az a vészjósló üresség, és nyugalom. Az az igazi vihar előtti...amitől néha meg kell őrülni, amikor összezavarnak ezek a fantomérzések, összezavarnak a mélyedések, a kráterek, amik maradtak utánuk.
Veszel egy hidegzuhanyt, meg sem törölközöl, csak csöpögő bőrfelülettel teszed ki magad a szoba huzatos sarkának. Imádod, ahogy megborzongsz, ahogy érzel, ahogy fizikailag stimulálni kezded érzékeid, csak hogy tudd, csak hogy lásd, hogy működsz még. Hogy semmi baj, hogy majd újra jönnek azok a felhők, jön majd napfény, jönnek majd gondolatok is, olyan világmegváltók...
