Még mielőtt a Beagle-re tette volna a lábát, akkor történt. Pontosan emlékezett. A kikötőbe érve már elégedetten simította végig dúsuló, kócos szakállát. Már tizenéves kora óta álmodott róla. Megfogadta, hogy amint lehet megteszi, megnöveszti arca szőrzetét. Bátyját, Erasmust irigyelve siettetni akarta a folyamatot. Egyszerűen vágyott arra a dús szőrzetre, arra a látványra, kíváncsi volt, milyen érzés lehet, milyen lehet beletúrni, viselni, hordani. Ahogy kinő belőlünk, ahogy testünk részeként takarja arcélünket, vajon nyáron meleg, bele lehet izzadni, és télen ráfagy a párás lehelet víztartalma? Vágyta már, hogy kérdéseire érkezzenek az empíria pofonegyszerű válaszai. Pár hete aztán elérkezettnek látta az időt. Kapóra is jött az a levél, ez az egész hajóút, meg Dél-Amerika.
Most pedig már ott állt a hajóra vezető palló előtt és jóízűen újra és újra beletúrt. Egy ideje már elégedetten növesztgette, érezte, hogy kell neki, hogy jót tesz a lelkiállapotának. Persze kicsit még furcsa volt, de összességében a zavaró dolgokat is élvezte. Új inger volt minden, ami szakállához kapcsolódott. Amikor a levest kanalazta, finoman rácsorgott a forró lé, vagy amikor tejet ivott, zsíros, habos föl jelent meg bajuszán. Még ezek letörlése is élvezettel töltötte el. Furcsa volt, hogy olykor ajkai közé szorultak a szőröcskék, hogy már szájába nőnek a szálak, a kunkorok. Imádta nézni a növekedését, mint egy növény, akárcsak egy életerős borostyán mely a házfalakra fut. Csak ez most belőle serkent, arcát futotta be, olykor még metszegette is.
Kalandjának részévé vált, megfűszerezte, s tudta, hogy sosem vágja már le, ő egy olyan igazi szakállas emberfia lesz. Talán valóban nagyra megnöveszti, s igazán bölcs fizimiskát alakít ki. Miért is ne, végül is tudósember, a jelek szerint. A részletekbe és távlatokba nem gondolt most bele, mert a hajóról rákiáltottak:
- Charles, gyere már! Mindjárt kifutunk! Megmutatom a szobádat!
