Téged nem kavar fel kicsit sem? A régi barátok. Akik eltűnnek, valahogy először csak elhalványodnak, aztán szépen lassan kikopnak az életedből. Holott nem szeretnéd, igenis fontosak neked, szép időket töltöttetek együtt. Igazán tartalmas időket. Nem voltak üres frázisok, vagy felesleges pillanatok. Pusztán az az igazán izgalmas, ihletett együttlét. Egymás szavába vágva meséltetek, nevettetek együtt. Vártad a találkozást, vártad ezeket az ingereket, mert jó volt átélni, mert mozogtak benn a fogaskerekek.
Aztán valahogy, te sem tudod igazán, néha tényleg mindenfajta mögöttes indok nélkül, ritkulnak a találkozások, ritkulnak a mi van veled üzenetek. Először csak hétköznapjaidból tűnik el, aztán már a távlati tervek között sem szerepel a neve. A legszomorúbb pedig ez az egész folyamat, az egész ahogy zajlik. Az az észrevétlenség, csendes felejtés és érzéstelenülés. Ijesztő, hogy az emberi agy mennyire könyörtelen néha. Talán a teendőid szaporodnak meg, talán új emberek, új ingerek a közöny cinkosai...
Egy napon pedig, mert az élet már csak ilyen szembesítő, és számon kérő, valahogy a szemed elé kerül, valahol meglátod a fényképét, vagy az utcán rád köszön. Esetleg más mesél róla, lényegében teljesen mindegy. Tudod mit érzel akkor először? Nem, nem szégyen. Inkább meglepődöttséget. Saját magadon lepődsz meg, saját szervezeted működésén, ahogy képes felejteni és szemétkosárba hajítani korábban fontosnak tűnő dolgokat. Eddig azt hitted, te nem ilyen vagy, hogy te ilyet sohasem tennél. Most mégis itt állsz, kicsit elidegenedve, kicsit kiábrándulva önmagadból. Csalódva abban, amit lelkednek nevezel. Aztán jönnek a nosztalgikus érzések, rád törnek azok az igazán kellemes élmények, amik még mindig felkavarnak. Igen, felkavarnak, mert értetlenül elfelejtetted a mókát, a szórakozást. A legzavaróbb pedig az, hogy azt sem tudod, miért, vagy hogy történt ez pontosan. Fájdalmat pedig azért érzel, mert tudod, hogy már sosem lesz olyan, mert nem lehet már ezt újrakezdeni, nem lehet mesterségesen mindent helyrehozni. Olyan ez, mint egy lappangó betegség, valami tünetmentes szövődmény, amivel már együtt kell tudni élni, olykor el is lehet felejteni, mégis eszünkbe jut néha, és akkor igazán kellemetlen.
