Csak egyszer tudnék szabadulni, egyszer mikor elalszik, vagy nem figyel. Mikor egy pillanatra kihagy, vagy rosszul vált sebességet. Meg akarnám ízlelni, átélni, csak tudod egy nyelvhegyérintésnyit, csak hogy tudjam, hogy tényleg érezzem, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet. Tudod, mint a madárfütty, harsány, hangos és pillanatnyi lefolyású. Egyszer már igazán ökölbe szorítani a világot, nem latolgatni, hátsó biztonságos gondolatok, mentőövek és menekülési útvonalak nélkül. Egyszerűen sötétbe ugrani, olyan igazán szövevényes, buja, esőerdei növényzetbe, mint a Vámos képein. Annyira felhőtlen szép ott minden, mégis valahogy szokatlan, kényelmetlen, van benne valami gyanús. Ezzel mégsem foglalkozol, mikor épp csodálod, mikor mélyre hatolsz. Egyre beljebb érsz, s mindig azonnal választasz ösvényt, egy pillanatra a magabiztosság ércszobra vagy.
Mosolyogsz, ezt vagy kimutatod, vagy sem, igazából lényegtelen, a fontos a tudat, hogy tőled függ most minden, nincsenek rajtad kívülálló események, hibaszázalékok, zavaró tényezők. Nyomot hagyni mész most a világba, megtalálni azt a kezet, azt az ajkat. Belesúgni abba a fülbe, kimondani a mondatot, melyet ott benn már annyiszor megfogalmaztál. Megcselekedni, mindenféle hősies, elrugaszkodott felhangok nélkül, azt amit mindig szerettél volna. Behunyt szemmel, remegő gyomor nélkül, mégis őszintén.
Aztán hirtelen minden szertefut, a papír összegyűrődik, a víz a pohárból elpárolog. Képzeleted megint nagyot alkotott, igen sikerült. Megszabadultál önmagadtól, hirtelen minden súlytalanná vált, kihasználtad a vákuum nyújtotta csettintésnyi ezredmásodpercet. Most persze rossz, mert igazad lett, mert ráéreztél. Mennyivel könnyebb lenne, igaz?
