Porosodik. Na és? Mostanában inkább nem bolygatom, tudod ez nem babona, sokkal inkább tisztelet és büszkeség kérdése. Ezt megérzi az ember. Amikor nem megy valami, amikor kicsit félre kell fordulni, elernyedni, s a kudarc helyett egy nagyot sóhajtva fejet rázni. Nincs szükség egy újabb csalódásra, hát inkább kikerülöm. Mellőzöm szavait, megnevezéseit. Csak így sikerülhet. Kezemet, s agyamat visszafogva, minden asszociációtól és viszonyítástól mentesen koncentrálni. Tudom, hogy ez klasszikusan gyáva, korántsem építő jellegű tevékenység, tudom, hogy gyarló vagyok. Tudom, hogy magamba fojtom és fejben tovább gondolkodom. Tudom, hogy szépen lassan majd felemészt, ha nem változik a világ, ha nem fordul kicsit holnap másképp. Mégis csak ez az út járható. Tudod a sorsszerű elbukás, a hétköznapba mormolt tragédia, az elfelejtett, soha meg nem gyónt bűn. Lassan majd felemészt a hiány, a tagadás, és a félelem. Van aki így végzi, vannak mások, akik megbetegednek, néha meg csak elalszunk sokára, sokat látott, fáradt szemekkel.
Nekem ez jutott, ez végzi majd el a piszkos munkát, szépen lassan. Porosodó tárgyak, meg nem írt levelek, ki nem mondott szavak, át nem adott csókok. A hozzá kapcsolódó mozgóképek, melyek fejemben zakatolnak, finom zongorakísérettel.
