Szigetek

Újra megérzed a terpentin szagát. Édes és szúrós. Felkavar. Nem fizikumodat, vagy belső bélműködésedet. Emlékeket kavar fel, a régi alagsorban töltött napokat idézi. A falnak támasztott vásznakat, a letakart, összemosott szégyenfoltokat. A koncentrációt, mely már fájdalommal jár. Érzéstelenít és megrémít ez az egész. Az az elidegenítő, lenullázó tevékenység. Ami mellett semmi sem fér meg, ami mindent bekebelez, élősködő, életerőt kiszívó, értelmet roncsoló. Órák röpülnek és napszakok csordogálnak a hátad mögött. Persze csak ha jól csinálod, ha ösztönösen hagyod magad. Aztán azon a napon, amikor ezt felismered, megdöbbenve észleled hiányosságaidat, fogyatékosságaidat. Számot vetsz a környezetről, minden mulasztott és feladott dologról, minden megélt és elrejtett pillanatról. Hálás vagy a segítségért, ugyanakkor félsz a bezárkózástól. Emlékszel néhány éve arra a nyárra? Én akkor jöttem rá, én akkor mérlegeltem. Tudod nincs mindenkinek bátorsága ehhez, én feladtam. Egyszerűen csak nem bírtam tovább. A temérdek szín, és a lassan meggyilkolt ecsetek. A vászon meg csak hallgatott, csak várt a sarokban, a kisszoba pedig csalogató terpentinszagot árasztott. Most újra szerelem az állványt, mérem a keretet. Újra rajzolom a kompozíciót. Jó lenne azt mondani, hogy minden rendben.