Sosem tudod meghúzni az utolsó vonalat. Egyáltalán melyik az utolsó vonal? Nem látod, vagy érzed. Egyszerűen csak eltalálod néha, a bölcsebb és okosabb egyedek nagyobb magabiztossággal. Aztán ott és akkor látod, hogy ezt a vonalat kerested. Tökéletesen illeszkedik, nyugalmat és befejeződést hozott a képnek. Szunnyad a technika, szunnyad a grafit, a szén, szunnyad a papír, és valami feltámad, valami végre megszületik.

Mindig erre törekszel, mindig ezt keresed, mert mindig nyugalomra vágysz. Mindig a fáradozás, a tett végére vágysz. A gyönyörködésre, a fellélegzésre, az elégedettségre. A beteljesülésre. Hetekig, hónapokig, évekig keresed. Radírok fogynak el, ceruzák forgácsa végzi a szemétkosárban. Összegyűrt, satírozott papírok gurulnak a kietlen padlón, a kudarc ördögszekerei. S ha megtalálod? Megnyugszol, és alszol rá egyet. Nyugodt az éjszakád. Tücsökciripelés, holdfény, minden ami kell. Aztán álmodban minden szertefoszlik. Izzadtan ébredsz hajnalban, kipattansz az ágyból, mert nem érzel fáradtságot. Valami furcsa nyugtalanság motoszkál, a képhez lépsz, s látod, hogy tévedtél, hogy talán meg sem találtad. Minden darabokra hullik, minden sejted maga a bizonytalanság. Már nem érzed az illeszkedést, nem látod a befejezettséget. Nem látsz más vonalakat sem, egyelőre képtelen vagy tovább keresni. Csak azt az egyet látod, azt a majdnem tökéleteset, azt ami tegnap még mindenre igent mondott.

Rájössz, hogy minden sokkal bonyolultabb, hogy most ujjal mutogat rád az az ősi titkos harmónia, ami már a barlangrajzok ívében is megbújt. Ami ott van az őserdei fák kérge alatt, ott van a korallzátonyok csipkéin. Te tényleg azt hitted? Saját magadon nevetsz. Naiv vagy, és reménytelenül idealista.