És megint itt van az éjszaka, mikor az alvást kéne gyakorolni. Álmokba facsarni a napfényben elfelejtett, vagy letagadott nyálcsorgatós, soha be nem teljesült pillanatokat.
Sötétben még a szennyes is értelmet nyer, meg a nyitott szekrényajtó. Mást mond a pókháló a sarokban, mosolyognak a nem olvasott könyvek.
Nincs az a másik, ihletadó test, illatos hús és vicces pizsama. Nincsen szuszogás, nincsen másik oldalra fordulás. Nincsen takarólehúzás, nincsen hidegtalp érintés. Millió tárgy próbálja tölteni a tölthetetlen űrt, takarni a fekete sarkokat, vezetni a fáradt tekintetet. Altman van és Degas van. Morrison van, Revolver és Rembrandt van. Vincent mindenütt, Mucha és Samick van. Hálám önző és végtelen, akár a megvert kóbor kutyáé. Csettintésnyire a végső radikális álomba zuhanástól még hallom amint jönnek, s megállnak mellettem ütemre. Halkan motoszkálnak, s teszik amiért jöttek. Apró szívlapátok, némi homok.
Asztalon bögre. Bögrében víz. Kiszáradni tilos. Hova gondolsz? Reggelre a megmaradt folyadék buborékkal teli, s enyhén állott, émelyítő ízt kölcsönöz majd a kukorékoló szájszagnak. A szem meg csak lát és sír, a kettő mégsem függ össze. Csupa fájdalom mindaz, amiért pont megérné, amiért itt kell maradni minden egyes pupillaszűküléskor. Takarót ledob, lábat a padlóra. Felkel. Jár.
