Szigetek

Esőben, hóban, ahogy mondják mindig. Lopva és sírva teszed. A korong körbe-körbe. Fekete és barázdált, fénye mélyebb és szomorúbb, mint bármi más emberalkotta hétköznap. Nagy segítő, kerítő és világmegváltó. Csak az az egy nem fér a fejbe, a változás és elfordulás.  Hideg szemek, aztán már azok sem. Tarkó és távolodó hátvonal, szótlan lépések, elhallgatott különvélemény és zsebretett indulatok. Mintha keresne valamit, mintha oka lenne rá. Csak álca, nyugodj meg, csak miattad teszi, csak hazudik, csak nincs bátorsága. Valamit a fülébe súgtak, valamit elkapott, délibábot látott, hagymázos rémálomkép dörzsölte lelkét. A keresésnek vége, sosem lesz nyugalom, csak kudarcos feladás hoz nyugalmat. Nyugalmat hoz olykor a meg nem talált cél is, a sebbe tört penge, az utánakiáltott, de meg nem hallott vallomás. Az eltévedt golyó, és a behunyt szem. Minden mosolyt fakaszt, ha elegendő bánat van mögötte. A kérdéseknek vége hát, választalan kell most szunnyadni, talán örökre, talán titokban mégis tudva, hatalmas félelemben.