Szigetek

Ott pedig látod a lemenő napot, lángol, ijesztően lángol, mégis legszívesebben megérintenéd, ott messze. Rohannál, mígnem véreset köpnél, míg a tüdőd fel nem mondaná a szolgálatot. Egészen addig. Mert ott messze lángol, lüktet és dúdolva hív, tudod hogy itt nincsen b terv, itt nincsen más választás, mint amikor magába húz a mély, anyja ölébe omlik a kisded. Ott messze lángol valami, csak a bolond nem látja. A fák mögött még néhány millió kilométer. Felgyújt, akárcsak egy gyufaszál az öreg, megsárgult, szinte töredező újságpapírt. Valami régi hírrel, valami rég halott emberről. Már gyászoló sincs aki megmondja, milyen volt. Egy pillanat és fekete hártya, majd fakó hamu. Csupa árulás a természet. Az élet rendje az árulás. A tűz, a tisztító, örvénylő nyalábok. Valahol ott messze lángol valami. Annyi színe van, melyet megragadni képtelenség, paletta, szókincs, ccd, csődöt mond egytől egyik. Bele kell bújni, imádni kell. Más esély nincs. Kérdés és kétely nélkül közelíts! Ott a fák mögött. A levelekkel már eggyé olvad a vad fény.