Mert a némaságra nincs bocsánat. Mindenre van, de erre az egyre nincs. A szívtelen hallgatásra, miközben mindent pusztulásra ítél. Remegő ajakredők, vízesés szemek. Hullámzó áhítat, botorkáló sötétség. Nem találom a párnát, mely az igazit rejti, az álmot mesélő tollas ölelést. Minden kényelmetlen és forgolódó. Ágyról lelógó karok, virrasztó zsibbadás. Csupa áthidaló megoldás.
Vitrinbe zárom. Nem is akármilyenbe. Virággal díszítem fel, halovány rózsaszínnel. Abszintzöld szalag övezi, körbe fodrozza az üveget. Mozdulatlan várja érintésem, várja az újabb leporolást. Várja a katarzist, és a kielégült mosolyintást. Újabb sorokért imádkozik, én meg oldalakért. Csak bámulom a beszűrődő fényben változatlan mimikáját. Megőrzött és titkos mivoltához fohászkodom. Zokogom az elmúlást, az utolsó leheletet. Hiszek hatalmában, a mélabús tragédiában.
Múzsa
2009.10.13. 22:20 :: atomheartfather
Szólj hozzá!
Címkék: élet fájdalom művészet ihlet nyugalom múzsa szigetek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szigetek.blog.hu/api/trackback/id/tr751448616
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
