Aztán ötvenegy volt, amikor meghalt. Naná, a drog. Nem bírta már a szervezete. Hiába akarta persze, küzdött, hajtott, menekült, de a drog és a zongora nélkül ő már rég meghalt volna. Snassz, mi? Mégis igaz, hidd el! Szerintem az ilyen emberek vágják fel az ereiket. De neki volt zongija, volt ereje elviselni, volt ereje kifejezni, átélni megrágni minden egyes lélekhangjegyet önmagában. Más volt, mint az összes többi, tudod szerintem ő egyedül volt a legnagyobb. Hiába a remek trió, a csoda-harmónia, meg a lélegzetvételekben kommunikálás...A zongora mögött abból a szemüveges, egyszerű fickóból egy síró hérosz keletkezett. Hogyan tudta így átkódolni azt a sok mindent, és hogy lehet, hogy én is értem? Fel tudod ezt fogni? Értem, amit mond, amit játszik a fehér és feketéken, sokszor sírnom kell, mert belém lát, rohadjon meg! Ijesztő. Szerinted létezik boldog szomorúság? Én hiszem, hogy igen. Amikor meggyőződsz valamiről, amikor felismersz valami nagy igazságot önmagadban, amikor elmerülsz, elmerülsz oda, amit csak te ismersz, de te sem eléggé. Aztán meglátsz valamit, mert mondjuk segít a zene, és akkor...talán még sírsz is, de hihetetlen boldog vagy. Ez az önmagaddal való cinkos kommunikáció, amikor nincs körülötted senki és semmi, amit nem lehet elmesélni, vagy kifejezni. Talán ezekből a pillanatokból próbálnak a nagy művészek elcsípni valamit, valami cafatot, egy apró, ropogós serclit.
Őt felőrölte, de tudod, örülök, hogy amit addig megtudott, azt bedobta a közösbe, elmesélte, elsírta. Önzőség vagy sem, nem érdekel. Imádom.
