Ma fáradt vagyok. Nem is tudom, valahogy belefáradtam az elmúlt napokba, gondolatokba. Az ágy meg csak vonz, a fülembe duruzsol valami olyan frekvencián, amit emberi fül nem is hall. Csak hat rám, csak érzem, hogy jó lenne már vízszintesbe kerülni, feladni ezt a nyitott szemű őrületet, feladni mára ezt az egészet. Már az is letaglóz, hogy holnap minden újraindul. Aztán persze reméled, hogy lesz erőd majd megint, hogy életképessé válsz a következő nappalon is. Megfelelően köszönsz, beszélgetsz, átmész az úttesten, étkezel, tisztálkodsz. Próbálsz nem feltűnni, mert úgy még mindig könnyebb átvészelni. Ehhez is rengeteg erő kell, de elmarad a magyarázkodás. Tudod, mert ha azt teszed, amire számítanak, amit elvárnak, ha minden olajozottan csak továbbfolyik, akkor nem kérdeznek. Kérdezni, megrökönyödni, szájat tátani, hátad mögött sutyorogni akkor kezdenek, amikor eltérsz, amikor valamit máshogy teszel, amikor vállalod a tettek tagadását, amikor kételkedsz, vagy átírsz.
Szóval ma még a mímeléshez sincs erőm, olykor ez is kitűnéshez vezet, de azért azt mégis csak valahogy meg kell akadályozni. Ezért maradok. Ezért inkább lefekszem, ezért marad az atlétatrikó, marad egy film, vagy egy kis halk zene.
Nem tudom emlékszel-e rá, de egyik ismerősöm mondta még jó néhány évvel ezelőtt, hogy ő azért alszik ennyit, mert építi a személyiségét...hát akkor rendesen kiröhögtük. Lehet, hogy beletrafált mégis? Hát nem tudom...azért ebbe nem vagyok biztos, inkább csak lusta volt. A személyiség meg olyan megfoghatatlan és egoista fogalom, mit takar végül is? Na látod! Te sem tudod. Mert nem lehet, az csak van, árad, körvonalazódik. Kialakul az magától.
