Egy pohár van ott, meg egy üres doboz. Abba még nem került semmi, még várja a tartalmat, élete újabb értelmét és terhét. Egyébként meg minden kopáran olvad a sárga wolframizzó fényébe, ami tud persze inkább az árnyékba rejtőzik, inkább késlelteti a feltűnést. A pohárban átlátszó folyadék, enyhe pára csípi meg az üvegfelületet. Hideg nedű, hideg boldogság. Szalagja görbíti és megfesti az asztallap ereit. Mint egy örvény nyeli el a szabályos vonalakat. Felforgat, magába szív. Mozdulatlan, észrevétlen taszít mámorba, s el is szédít kicsit. A szoba végében álló tükör megkettőzi a magányt. Kétszer csupasz a padló már, kétszer annyi árnyék rejti az apró kellékeket, a hétköznapok cinikus tárgyait, az árulás és kompromisszumok bizonyítékait. El kellene, hogy szomorodj, hogy kétségbe ess, hogy magadba roskadj. Sírnod kéne, vagy legalább meghatódni és aggódni. Mégsem megy. Valamelyik doboz, szatyor, vagy táska mélyére csomagoltad, s otthon tör majd rád, eszedbe juttatva ezt a pillanatot, a tükröt, a szőnyegtelenséget, az üres polcokat, a takarítatlan, eddig rejtve maradt poros sarkokat, az újra megkerült, egykor már belenyugvással megsiratott tárgyakat.
Félig tele, vagy félig üres? Erre mindig egy korty a válasz. Egy nagy, bölcs, vitathatatlanul filozofikus korty, mely a töprengés alfája és ómegája. Salamoni korty, kolumbuszi tojás-alteregó. Megnyugtat az élet egyszerűsége. Hirtelen minden hatalmassá válik, a plafon megemelkedik, a falak eltávolodnak. A levegő oxigéndúsabb és hűvösebb. Az árnyékok színesebbek, a kinti fények is romantikusabb atmoszférát kölcsönöznek az enteriőrnek.
